Scars (part3.)

-Hány éves vagy?-kérdezte halkan Louis az ágyán gubbasztva, és a tőle nem messze ülő Harryre nézett. Ez volt az első alkalom, hogy ő kezdeményezett beszélgetést, pedig a göndör hetek óta folyamatosan vele volt, amíg az orvosiban megfigyelés alatt tartották, és azóta is. Louis valamilyen szinten hálás volt Harrynek, hogy nem hagyta ott egyből, mikor közölték, hogy már jól van, bár eleinte egy kicsit feszélyezte, az idegen jelenléte, de aztán már egyre kevésbé volt ellenére a dolog, hiába, hogy nem szóltak egymáshoz órákon keresztül, vagy ha igen, akkor is csak teljesen semleges dolgokról esett szó.
-15.-válaszolta a göndör meglepetten, hogy Louis megszólalt.-És te?
-16.-mondta a másik, aztán megint csend telepedett közéjük.-Hogy-hogy nem őrültél még itt meg?-tette még hozzá ki idő múlva.
-Hogy érted?-emelte fel a fejét a göndör.
-15 éve... Minden nap ugyan azok az arcok... A tömeg körülötted... hogy igazából nincs egy hely, ahova nyugodtan elvonulhatnál...
-Nem hallottam még róla, hogy bárki is megbolondult volna emiatt, de nekem igazából nincs is szükségem rá, hogy elvonuljak. Az nem megoldás, ha elmenekülsz a világ elől.
-Nekem az!-rántott vállat a kisebbik.
-És nem érezted még azt mikor egyedül vagy, hogy... nem is tudom... hogy belefulladsz a gondolataidba?-kérdezte a göndör, és próbált minél finomabban fogalmazni.
-Inkább az emlékeimbe...-sóhajtott Louis, aztán összeszorította a száját, és lehajtotta a fejét. Harrynek egyből eszébe jutottak az orvos szavai pár héttel ezelőttről, amik azóta is mindig mellbe vágták, de a világért sem akarta elrontani a beszélgetést, ezért gyorsan elterelte a szót.
-Egyébként nem vagyok itt születésem óta, mint ahogy ezek szerint gondolod.
-Tényleg?-kérdezett vissza Lou, és bár Harryt egy picit zavarta, hogy a fiú többnyire csak ilyen szűkszavú válaszokat ad, de ezt is nagy haladásnak tartotta. Érezte, hogy jó úton halad.
-Igen. 8 éves koromban kerültem ide, mert egyik nap épp hazafelé tartottunk a bevásárlóközpontból, mikor a körforgalomban egy autó belénk hajtott...-emlékezett vissza a göndör, és egy kicsit még jobban elhalkult.-Csak én éltem túl a balesetet...
-Szeretted őket? A szüleidet?-kérdezte a fiú félénken, megtörve az újra beállt csendet, mire a másik ráemelte smaragdszínű szemeit. Louis nagyot nyelt. Nem akart rosszat mondani, vagy megbántani Harryt, de mindennél jobban kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet egy rendes családban felnőni, pedig tudta, hogy a másiknak ez fájó pont. Neki is az volt, de egészen másképp.
-Mindennél jobban szerettem őket.-válaszolta, és megtörölte enyhén bekönnyesedett szemeit.-De már megtanultam, hogy nem hozhatom vissza őket, így elfogadtam. Barátokat szereztem, és ők lettek az új családom. Niall kivételével mindegyiküket adoptálták, így csak mi ketten maradtunk egymásnak, ő olyan mit a testvérem.
-És neked hogy-hogy nem találtak valakit?
-Egy 8 éves gyereket már nem olyan egyszerű örökbe adni, mert mindenki a kicsikre hajt. Azt mondják egy gyerek 3 éves kor alatt nem emlékszik semmire, de afelett már igen. Tudja, hogy kik voltak a szülei, hol élt, stb. Idegeneket sosem fog anyának vagy apának szólítani, vagy ha igen, akkor nem őszintén, pedig akinek ne adj isten nem lehet gyereke, vagy valami, azt is pont erre vágyik, mint mindenki más, hogy azt érezze, ő is teljes értékű szülő. Egy kisgyerek még nem emlékszik, ezért jobban elfogadja az új helyzetet.
-Én emlékszek...-suttogta Louis maga elé elgondolkodva.
-Mire? A te szüleid most haltak meg nem?
-De! De úgy értem anyára.-mondta, a hangja megremegett és könnyek szöktek a szemébe. Harry nem teljesen értette, hogy a fiú miről beszél, ezért csak várt, hogy lesz e folytatás.-Két éves voltam, mikor a húgom megszületett, anya pedig... belehalt a szülésbe.
-Meghalt?-kérdezett vissza, és kezdett neki derengeni, mintha Mr.Blount is utalt volna ilyesmire, hogy Louist nem a saját anyja nevelte, de erre a részre különösebben nem tért ki.
-Igen... nevelőanyám volt, akit kezdettől fogva gyűlöltem, ahogy ő is engem. Ő tette apát is azzá amivé vált. Kihasználta a szerelmet, hogy rávegye a gyilkosságokra, és elhanyagolták a húgomat. Azt mondták ő tehet anya haláláról, pedig nem így volt.
-Ez borzasztó. És.. van húgod?-kerekedtek ki Harry szemei.
-Már nincs...-érkezett az alig hallható válasz kis fáziskéséssel, és Louis arcán lefolyt egy könnycsepp.
-Én... nagyon sajnálom.-nyögte ki a göndör, és szívesen magához ölelte volna a fiút, de nem mert felé mozdulni. Ez volt az első alkalom, hogy Louis bármit is elárult magáról, ezért nagyon koncentrált, hogy nehogy elrontson valamit.
-Ne sajnáld! Ő járt jobban... Hidd el, hogy jobb neki ott, ahol most van.-mondta, Harrynek pedig mintha késd döftek volna a mellkasába. Nem hitte el, hogy valaki képes legyen ekkora pesszimizmussal hozzáállni az élethez, bár valamilyen szinten megértette Louist, de nem tudta ennyiben hagyni.
-Hogy mondhatsz ilyet? Gondolj bele! Most ő is ugyanúgy kapott volna egy új esélyt az élettől, mint te.-próbálta megvilágítani a dolgot egy pozitívabb irányból.
-Mint én?-csattant fel Louis, amin Harry igazán meglepődött. Nem számított a hirtelen hangulatváltozásra, és csak remélni tudta, hogy nem most rontott el mindent.- Ugyan ilyen lelki nyomorékként, vagy mi? Ne nevettess már!
-Nem vagy az!- próbált javítani. helyzeten a göndör.-Csak...
-Csak mi? Nagyon is jól tudom, hogy mi történik velem, hidd el, és senkinek nem kívánom, hogy így kelljen élnie, de nem tudok szabadulni tőle, és sajnos nem én vagyok az egyetlen a világon.-zokogott fel hangosan, a könnyei pedig egyre sűrűbben szántották végig az arcát.-Ez... Annyira szánalmas vagyok... Istenem...-törölte meg a szemeit, de nem tudta megállítani a sírását.
-Dehogy is vagy az! Mindenki szokott sírni...
-Nem csak erről van szó! Én nem akarom ezt... belefáradtam, de képtelen vagyok kimászni.
-Ugyan Louis...Gyere ide!-szólalt meg halkan egy kis idő múlva Harry, mikor már nem bírta nézni a megtört fiú kínlódását. Feljebb ült az ágyon, és felé nyújtotta a kezét. Louis felemelte a fejét, és értetlenül várt. Nem tudta, hogy a másik pontosan mit akar, de érezte, hogy semmi rossz szándék nincs benne, hiába hogy az előbb szinte leüvöltötte. Nem akart rá kiakadni, de már ez is kezdett kicsúszni a kezéből. Óvatosan felemelkedett, és egy kicsit és közelebb mászott, de nem teljesen, ezért Harry tüntette el a köztük maradt távolságot, és határozottan átölelte a fiút. Louis összerezzent az érintésre, és automatikusan el akarta lökni a göndört, de végül csak görcsösen megragadta annak pólóját, és még jobban kitört belőle a sírás.-Jól van, nincs semmi baj! Nyugodtan sírd ki magad.-simogatta meg a hátát, Louis pedig már végképp nem tudta eldönteni, hogy ezek a végső elkeseredés, vagy immár az öröm könnyei, hogy van valaki aki végre odafigyel rá. Valahol a kettő között voltak, de már nem számított, csak jó volt kiengedni őket.
Jó ideig eltartott, mire a fiú abba tudta hagyni a sírást, de Harry még azután sem engedte el, csak ringatta, és nyugtatta, miközben a hátát vagy épp a fejét simogatta. Louis a nyakába fúrta az arcát, és csak élvezte a pillanatot, ami hihetetlenül jól esett a lelkének. Ez volt az első alaklom, hogy a gyógyszerei nélkül is képes volt teljesen megnyugodni, mert a biztonságérzet, és a fiú nyugodt szívverése, együttes erővel ellazították, és most először azt érezte, ő is számít valakinek.
Harry csak este ment vissza a szobájába, bár felajánlotta, hogy marad, amíg Louis elalszik, de a fiú nem akart visszaélni a másik aranyszívével, ezért kedvesen elutasította az ajánlatot. Így miután a göndör távozott megint egyedül maradt a gondjaival, de most egészen elviselhetőnek tűntek.
Sosem hitte volna, hogy egyszer át fogja élni ezt az érzést, de most egyértelműen hiányzott neki Harry. Úgy érezte, ha a fiú nincs vele, akkor nincs az sem, aki megvédhetné a fejében élő szörnyektől, és azt mondhatná neki, hogy nem is olyan reménytelen mint amilyennek hiszi magát.
Louis még egy ideig ült az ágyán a gondolataiba mélyedve, aztán összeszedte a cuccát, és elindult letusolni. Mivel már elmúlt 10 óra, a folyosó üres volt, így szerencsére nem kellett még a tömegen se idegeskednie. Egész jó kedve volt, és nem akarta elrontani, ezért a fürdőben lévő tükröt is messzire elkerülte, mert tudta, hogy csak egy kis lökés kéne, és újra összezuhanna. Miután befejezte a zuhanyzást, és megmosta a fogát, visszasietett a szobájába.
Ahogy belépett, egyből megcsapta a fülledt, meleg levegő, ami eddig fel sem tűnt neki, míg bent ültek, ezért gyorsan elpakolt, és teljesen kinyitotta az ablakot, aztán leoltotta a villanyt. A sötétben valahogy máris jobban érezte magát, és nem lehetett belátni sem a szobájába.
Automatikusan lekapta a felsőjét, mert általában anélkül szokott aludni, és kikönyökölt az ablakpárkányra, majd belemerült a semmibe.
 Először azon járt az agya, hogy milyen jó évszak is lehetne a nyár. Mindig mindenki alig várja, mert végre ledobhatja a vastag ruhákat, és irány a tengerpart, meg az éjszakába nyúló, vad bulik, aztán napokat ülhetnek otthon, mire kipihenik a másnaposságot, hogy aztán újra mehessenek szórakozni, és pasizni, csajozni. Szép is lenne, de az élet nagyon igazságtalan. Míg mások szinte egy szál semmiben lődörögnek az utcákon, csapatosan vihorászva, addig neki marad a hosszú ujjú felső, és a magány. Ezért is szereti jobban a telet, és az őszt, amik a szinte mindennapos hangulatát tükrözik, valamint nem rí ki a tömegből egy sima pulcsiban, és farmerben.
 Ezen a szálon elindulva, a gondolatai szépen lassan megint a göndör felé terelődtek, ami már meg sem lepte. Hosszú ideje Harry volt az első, akinek megmutatta az arcát, mindenféle takargatás nélkül, aki többször is látta rövid ujjúban, mert előtte valamiért kevésbé szégyellte magát, és az egyetlen aki "engedélyt" kapott arra, hogy megismerje a valódi énjét. Nem tudta mi van vele, de egy teljesen új érzés kerítette hatalmába ha vele volt, mégpedig a remény.

Már éjfél is elmúlt, mire Louis ágyba keveredett, de nem sokáig élvezhette a nyugodt alvást.
Egy halk nyikorgásra ébredt, ami túl ismerősen csengett a fülébe, ezért a gyomra a szokásos módon összeugrott, és a szemei egy pillanat alatt kipattantak. Felült, tekintete az ajtóra tapadt, ami a hangot kiadta, és kísérteties lassúsággal tárult ki előtte. Lélegzetvisszafojtva remélte, hogy nem az fog ott állni, akit sejtett, aki az ő valódi démonja. Hirtelen hatalmas fény töltötte be a szobát, ami szépen lassan egyre elhalványult, Louis pedig végre meglátta az érkezőt, és a látványra a pulzusa az egekbe szökött.
-Anya?!-kérdezte meglepetten, és bár nem értette, hogy ez hogyan történhetett, de nem is érdekelte, csak az hogy minél előbb magához ölelhesse a nőt. Hatalmas mosoly terült szét az arcán, és kiugrott az ágyból. Oda akart rohanni hozzá, de hiába próbálkozott, a távolság mindig ugyan annyi maradt, éppen hogy egy karnyújtásnyi, de nem tudta megszüntetni. Egyszer csak valamiben hasra vágódott. Fel akart állni, és folytatni az útját, de a lábai nem mozdultak, és akkor hirtelen minden megváltozott. Kötelek...
Körbenézett, és rémülten tapasztalta, hogy már nem ott van, ahol felébredt.
-Nem lehet...-nyögte maga elé fájdalmasan. Ez a Doncasteri házuk volt, egészen pontosan az ő szobája, ahol szinte rabként élte az életét. Rideg falak, kegyetlen emberek, és gonoszság. Egyetlen dolgot sem tudott volna megnevezni, ami még az egykori otthonára emlékeztette volna, mondjuk igaz, nem is sokáig nevezhette annak, mégis minden részletére emlékezett. Mikor még az anyja élt...
-Menekülj!-hasított egy éles kiáltás a levegőbe, amire felkapta fejét, és az elején még mesébe illő jelenetet, végleg a pokolhoz hasonló váltotta fel.-Louis, menj már! Fuss!-üvöltötte az anyja, akinek az előbbi mosolyát olyan kétségbeesett tekintet váltotta fel, ami örökre a fiú elméjébe égett, még ha nem is volt igazi, de nem tudott eleget tenni a kérésnek. Nem tudta irányítani a testét.
Hirtelen egy fájdalmas üvöltés töltötte be a teret, és a nő kékjei, mélyen az övéibe fúródtak, miközben lassan kihunyt bennük a fény, majd a teste tehetetlenül zuhant össze a padlón, pontosan a fia előtt.
-NE!-üvöltötte torkaszakadtából Louis, és hangosan zokogni kezdett.-Ne, ne, ne, ne...-húzta össze magát amennyire csak tudta. Kegyetlen érzés volt újra átélni az anyja elvesztését, még ha a való életben nem is látta meghalni. Így még rosszabb volt. Gyorsan, minden erejét összeszedve megpróbálta kibogozni a csomókat, amik fogva tartották, de nem járt sikerrel.
-Csak nyugodtan... ráérek.-szakította ki egy magas női hang a nagy munkából, mire megint felkapta a fejét, és a hang forrását kereste, pedig nagyon is jól tudta, hogy kihez tartozik. Gloria, a nevelőanyja állt felette, a szokásos kárörvendő mosolyával, amitől most is kirázta a hideg. Azonnal elfogta a rettegés, és a szokásosnál is kisebbnek, és sebezhetőbbnek érezte magát.-Remélem tetszett a rögtönzött műsor, mert még csak most kezdtük, és ne aggódj, te is kapsz belőle ízelítőt, de előbb...-lépett hátrébb, és kinézett az ajtón.-Na, mi lesz? Hozzátok be!-kiabálta.
 Louis meg sem mert moccanni, mikor meglátta a két izmos férfi karjai közt vergődő göndört.
-Ezt nem teheted meg...-suttogta maga elé, és a maradék ereje is elhagyta. Úgy érezte menten elájul, és elkezdett fogyni a levegője.
-Dehogynem... Csak figyelj!-mondta ördögi mosollyal, és a kezében lévő véres kés hegyével megemelte Harry állát, aki szinte lemerevedett. Azon a gyilkos fegyveren az ő anyja vér volt.
-Kérlek ne tedd!-könyörgött remegő hangon, és megint rájött a sírás.-Kérlek ne!
-Tudod mit? Én tényleg nem tehetem meg.. -mondta ki végül a fekete hajú nő, mire a fiú lassan kifújta a levegőt, de tudta, hogy még nincs vége, a folytatásra viszont nem tudott eléggé felkészülni.-, mert jobbat találtam ki.. Te fogod!-mondta ördögi mosollyal, és felé nyújtotta a kést.-Gyerünk! Felállni!-kiabálta szigorúan, de a fiú képtelen volt megmozdulni. Hirtelen minden hang megszűnt körülötte, és nem látott mást csak Harry reszkető testét, és a félelmet a szemében. Most ő szerette volna megnyugtatni, és azt mondani, hogy nem lesz semmi baj, de mindketten jól tudták, hogy nem így van. Igen is, hatalmas bajban voltak.-Nem hallasz?-üvöltötte a nő kizökkentve Louist, és abban a pillanatban valaki megragadta a vállát, majd felrántotta a földről. A kötelek csak úgy eltűntek, ahogy az anyja holtteste is, de most ez volt a legkisebb gondja. Kizárt dolog volt, hogy képes legyen bántani Harryt egyetlen szóval is, nemhogy fizikailag, ezért minden erejét összeszedve kapálózni kezdett. Egy pillanatra hátranézett, és olyan dologgal szembesült, ami újra megbénította a testét. A saját apja fogta le, de nem azért, hogy megnyugtassa. Mérhetetlen düh, és kétségbeesés árasztotta el, ezért egy nagyot rúgott hátra eltalálva a férfi gyenge pontját, pedig tudta, hogy úgy sincs esélye megmenekülni, mert rajta kívül még legalább öten tartózkodnak a helységben, de muszáj volt megtennie, még ha ezzel végleg meg is pecsételte a sorsát. Ha már úgy is meg kell halnia, akkor legalább senki ne mondhassa azt, hogy nem is próbálkozott.
-Te rohadék!-kiabálta a férfi, aki a vártnál hamarabb visszanyerte az erejét, ezért lendületből le is sújtott. Megragadta Louis felsőjét, és erősen a hasába vágott, amitől a fiú felnyögött, és összegörnyedt, de a férfi nem hagyta, hogy "kipihenje". Egyből felrántotta, és párszor megismételte a kemény ütéseket, amiket néhány után Louis szinte már nem is érzett, csak a felköhögött vér jelezte, a súlyosságukat.
-Louis!-üvöltötte Harry, és megpróbált ő is kiszabadulni, de túl erősen fogták.
-Nyugodtan kiabálj csak.-nevetett Glória kárörvendően.-Mást úgy se tehetsz.
-Lou.-hajtotta le a fejét, és egyre sűrűbben folytak a könnyei.
-Na azt már nem!-sikoltotta az asszony, és belemarkolt Harry hajába, majd annál fogva rántotta fel a fejét.-Végig fogod nézni!
-Kérlek.-kúszott a fülébe Louis könyörgő hangja, és meglátta, ahogy a fiú véres szájjal fekszik a földön, a levegőt kapkodva, és megpróbálta feltolni magát, de nem volt elég ereje.
-Mégis mit? Hogy csak úgy bocsássak meg ezért? Mégis, hogy képzelted? Legközelebb majd előre gondolkodsz, persze ha lesz legközelebb.-rántotta fel újra, és ezúttal az arcát érte a hatalmas ütés, amitől azonnal visszazuhant, és talán el is ájult.
 Egy véres férfi arc jelent meg lelki szemei előtt, aki bár nagyon ismerős volt számára, de nem tudta hová tenni. Rothadó hús szaga volt, és a szemei kidülledtek, azokkal nézett szembe vele pár centiről. Louisnak felfordult tőle a gyomra, és menekülni akart, de nem tudott, csak tehetetlenül bámult az üveges szemekbe.
-Te voltál.-suttogta a férfi semmihez sem hasonlítható, vérfagyasztó hangon.
-Mégis mi?
-Csak emlékezz!-mondta, mire Louis agya azonnal levetítette a képeket a fejében. Azt hitte elájul, mert semmire nem emlékezett tisztán, csak halvány foszlányok derengtek neki, sok kivehetetlen pillanat.
-Ö..össze..összekever valakivel.-dadogta, és tényleg úgy érezte, hogy meg fog őrülni.-Én nem...
-Hazudsz!- kiabált rá a férfi a szavába vágva, és tiszta erejéből eltaszította magától, amitől hátra esett, és valamibe beverte a fejét.

Az ütés helyéhez kapott, és hirtelen kinyitotta a szemeit. A földön feküdt, csend volt körülötte, sötét és sehol senki, de feje eszméletlenül lüktetett. Leizzadt, össze-vissza zihált, és alig látott. Érezte, hogy nemsokára be fog pánikolni, ha nem jut hozzá a gyógyszeréhez, de egedül nem volt biztos benne, hogy menni fog. Fel akart ülni, hogy elérje a fiókot, amiben a nyugtató volt, de mindene remegett, és egyre jobban elvesztette a kapcsolatot a valósággal. Az ajtó megint kivágódott, ő pedig rémülten fordult meg. A folyosóról beszűrődő fény még jobban elvakította, ezért nem látta, hogy ki rontott be, de a jelenet kísértetiesen hasonlított az imént lejátszódottra. Már lassan ott tartott, hogy nem tudta megkülönböztetni, a kettőt, hogy hol ért véget az álom, de az biztos volt, hogy nem bírja most így hirtelen újra "átélni" ezt az egészet, ha még nem ébredt fel. Villám sebességgel kapcsolt az agya menekülőre, és amilyen gyorsan tudott a falhoz mászott, és felhúzta a térdeit. Nagyon félt, hogy mi fog történni, és a mellkas is egyre jobban szorította a tüdejét.
-Louis... Louis.-szaladt hozzá a nő, és megragadta a vállát.
-Ne bántson!-sírta el magát, és bármennyire is fókuszált, nem tudott rájönni, hogy ki guggol előtte,
de fontosabbnak is tartotta, azt hogy nehogy megfulladjon.
-Louis, nem foglak bántani. Miss White vagyok, nyugodj meg!-mondta a nő kétségbeesetten, de a fiú nem tudott neki válaszolni, csak a levegőt kapkodta, a nőnek pedig fogalma sem volt, hogy mit kéne tennie.-Valaki!-kiáltotta el magát.-Segítség!
A hangra egy idősebb nevelő rohant be az ajtón, és ő is a másik mellé guggolt.
-Mi a baj?
-Pánikroham, azt hiszem. Mr.Blount mondta, hogy az orvosban is megtörtént.
-Hogy hívják?
-Louis.-válaszolta Miss White.
-Rendben. Louis! Vegyél levegőt! Lassan. Gyerünk, senki nem bánt.-mondta a másik a maga sajátos stílusában, ami sokszor nem tűnt valami kedvesnek, pedig jószívű asszony volt. A fiú nehezen tudott hinni neki, de most nem ez volt a legfontosabb. Eszébe jutott az álma, és még rosszabbul lett.
-Harry... Hol van Harry?-kérdezte nagy szemekkel, és egyre inkább beszorítva érezte magát.
-Louis, nyugodj meg!-mondták szinte egyszerre, de csak süket fülekre találtak. Addigra a kiabálásra, már többen is odagyűltek, és tátott szájjal figyelték az eseményeket.
-Valaki szóljon már Harrynek!-fordult hátra a nő szinte sikítva, mire páran összerezzentek, de nem úgy tűnt mintha mozdulnának.-Hol van a gyógyszered?
-A fiókban.-köhögte Louis.
-Melyikben? Hol?
-Engedjetek át!-hasított a levegőbe egy rekedt hang, és lassan utat tört magának, mire a kisebb tömeg felbolydult.-Menjetek már odébb a rohadt életbe!-lépett be a szobába mérgelődve, aztán körbenézett.-Úristen! Louis!-kiáltott fel, mikor kiszúrta amit keresett. A fiú rosszabb állapotban volt, mint képzelte. Amilyen gyorsan csak tudta, átszelte a szobát, és szinte térdre rogyott előtte, de mikor a kezét a karjára tette, Louis erősen a mellkasába ütött.-Én vagyok. Harry vagyok.-mondta, mire a fiú kinyitotta a szemét, és úgy tűnt egyből megismerte.
-Harry!-szólalt meg hitetlenkedve, és a két tenyere közé fogta a fiú arcát.-Jól vagy? Nincs bajod?-kérdezte kétségbeesve, és alaposan megvizsgálta.
-Itt vagyok! Én jól vagyok, de most figyelj rám! Nagy levegő, kifúj, ahogy az orvos mutatta. Menni fog! Utánozz!-mondta, mire hirtelen csend lett körülöttük. Mindenki nagyon figyelt. Mikor már Louis normálisan kapott levegőt, Harry felállt, és kihúzta a gyógyszeres fiókot.-Melyikből kell bevenned ilyenkor?
-Fehér tabletta műanyag üvegben. Van rajta egy piros jelzés.-mondta Louis halkan, és még mindig nagyokat sóhajtott. Annyira rossz volt, hogy ennyire kiszolgáltatottnak érezte magát. Mire a göndör a kezébe adta a gyógyszert, addigra Miss White már előrelátóan odavitte a vizet, ami pont ilyen alkalmakra volt mindig szekrényén egy fél literes üvegben, hogy ha este felkel ne kelljen kimennie. Sosem volt még ennyire élethű rémálma, mindig csak felkel rá, beveszi amit kell, és bizonyos időn belül visszaalszik, de most attól tartott ez nem lesz ilyen egyszerű.
Bevette a bogyókat, és szinte az egész vizet megitta hozzá, majd az arcát a tenyerébe temette.
-Jól van, minden rendben lesz.-ült le mellé a göndör, a falnak támasztva a hátát, majd átkarolta Louist, aki automatikusan az oldalához bújt.-Valaki zárja be az ajtót!-kérte, mikor látta, hogy mindenki nagy szemekkel bámul befelé. Érezte, hogy a fiút az is zavarja, hogy a két nevelő a szobában van, nemhogy az a sok ember, aki az ajtón kívül toporog. És milyen jól érezte. Louis azonnal megkönnyebbült, mikor az ajtó bezárult, és hosszan fújta ki a levegőt. Még mindig nem volt rajta póló, ezért még inkább a mellkasához húzta a lábait, de nem tudott annyira elrejtőzni amennyire szeretett volna. Az az egy dolog nyugtatta, hogy Harry megint vele van.
-Most már rendben vagy?-hajolt le a számára idegen nő, akinek most így hirtelen a göndör sem tudta volna megmondani a nevét.-Nem fáj semmid?
-De. Azt hiszem bevertem a fejemet.
-Hadd nézzem.-mondta, és egy kicsit megemelte a fejét az állánál fogva. Louis legszívesebben ellökte volna a kezét, de helyette most eltűrte és a Harry kezét szorította meg, aki nyugtatóan megsimította a hátát.-Lehet, hogy be fog lilulni. Ne hozzak rá valamit?-kérdezte, mire a fiú megrázta a fejét.
-Már nem olyan vészes...
-Leszaladok a konyhára, és hozok neked egy bögre teát, jót fog tenni.-mondta Miss White, és elindult az ajtó felé.-Te is kérsz Harry?
-Nem, köszönöm.
-Várj, én is megyek.-mondta a másik nő.-Azért jártam erre, mert beszélni akartam veled, csak meghallottam a kiabálást, de már remélem minden rendben lesz.
Mikor a két nő elment, még egy darabig a földön gubbasztottak csendben, de aztán Harry megmozdult.
-Gyere Lou, üljünk fel az ágyra.-mondta, a kisebb pedig szó nélkül követte a göndört, aki felmászott, és nekitámaszkodott a falnak, Louis pedig felkapott egy pólót, aztán az ágy szélén foglalt helyet, és lehajtotta a fejét. Nem tudta mi van vele, csak minél közelebb akart lenni Harryhez, de nem akart tolakodó lenni, sem azt nem akarta, hogy a göndör megutálja emiatt. Pedig egyszerűen csak szüksége volt rá.
-Gyere már ide!-szólalt meg mögötte kedvesen a fiú, mintha csak a fejébe látott volna, és szétnyitotta a háta mögé igazított takarót. Louis egy pillanatig habozott, de aztán odabújt hozzá, a vállára hajtotta a fejét, és beszívta a finom illatát, amit annyira megnyugtatónak talált. Harry mint egy szerető anyuka betakarta, és azzal együtt a fél karjával átölelte az új barátját, akit mindennél, és mindenkinél jobban féltett.
-Nagyon élethű álom volt...-szólalt meg halkan Louis.
-Tudom, nem kell hibáztatnod magad. Nem történt semmi.
-Csak megint leégettem magam, és mindenki látta... Minek kell bámulni? Én nem bírom ezt a sok embert magam körül, egyszerűen nem kapok levegőt.
-Először is, nem volt ebben semmi amivel beégtél volna, másodszor pedig nem kell tőlük félned, az emberek már csak ilyenek. Tudom, hogy ez most nem nyugtatott meg, de itt biztonságban vagy.
-Tudom, csak egyszerűen... vége lehetne már, de attól félek sose lesz. Ha meghaltak, miért kell velük álmodnom? Miért kínoznak még most is?
-Nem akarok felelőtlenül ígérgetni, ezért nem is fogok, de segítek mindenben, és akkor hátha sikerül túllépned... Megvédelek.
-Nem akarlak terhelni a nyomorult életemmel.
-Ez nekem nem teher... Vigyázni akarok rád.-simogatta meg a fejét, Louis pedig halványan elmosolyodott.
-Köszönöm, hogy itt vagy! Muszáj megkérdeznem, hogy, hogy értél ide ilyen gyorsan?
-Elég rosszul aludtam, a kiabálás pedig felvert, és mikor meghallottam a nevemet szinte rohantam. Éreztem, hogy ide kell jönnöm.
-Jól érezted... Harry?!
-Igen?
-Most itt maradsz velem?-kérdezte félve.
-Persze. És mindig is itt leszek neked.