Scars (part 4.)

 Reggel Harry ébredt hamarabb. Hirtelen azt sem tudta hol van, de mikor megérezte a karjai közt szuszogó kis, törékeny testet, azonnal beugrottak neki az emlékek. Most, hogy megtehette, alaposan végigfuttatta tekintetét a vele szemben fekvő arcán, és halványan elmosolyodott, majd teljesen végigmérte kis barátját. A takaró szinte csak a fiú lábait takarta, pólója pedig kicsit fel volt csúszva az oldalán, de nem engedett sokat láttatni. Harry nem értette, hogy Louis miért tartja csúnyának és visszataszítónak magát, mikor szerinte ez egyáltalán nem volt igaz. Tényleg nagyon, szinte ijesztően vékony volt, de mindez lényegtelenné vált, ha az ember pillantása az arcára tévedt... ártatlan, tündéri volt, nagy kék szemei pedig csak emelték a hatást, de sajnos a rengeteg fájdalmat is tükrözték, amik a fiút eddigi élete során érték. A sebhelyei is, talán örökké meg fognak maradni, mind fizikailag, mind lelkileg, de remélte, hogy talán ő enyhítheti azokat, ha minél jobban érezteti vele, hogy mellette áll. A pillantása egy kicsit lejjebb vándorolt, és megakadt a szeme egy bizonyos ponton, amitől akaratlanul is elvörösödött. A reggeli merevedésről senki nem tehet, de szép darab, meg kell hagyni.
A göndörnek nagyot dobbant a szíve, mikor az elkalandozott tekintete visszaérkezett a békés arcra, de ezúttal a pillantása összetalálkozott a leggyönyörűbb kékkel, amit valaha látott, most mégis azt kívánta, bár elbújhatna előlük. Attól tartott, hogy a fiú rajtakapta amint rajta legelteti a szemeit, és nem akarta ezzel megijeszteni. Igazából csak nem tudta egészen hova tenni az érzéseit, mikor beszélt vele vagy csak a közelében volt, ezért válaszokat akart. De egy dologban biztos volt...tetszett neki Louis. Nagyon is...
-Jó reggelt!-mosolygott rá, és szerencséjére Lou még nem tért teljesen magához, így nem vette észre az előbbit, a göndör legnagyobb megkönnyebbülésére.
-Neked is.-ásította a másik, majd miután egy automatikus mozdulattal lerántotta magán a pólót, kinyújtózott, ezzel szándékosan egy kicsit távolabb kerülve tőle, és újra lehunyta a szemeit.
-Lou, ébresztő.-lökdöste meg egy kicsit Harry, mire a fiú is halványan elmosolyodott. 2 éves kora óta nem hallotta így a nevét, mióta az anyja meghalt, ezért nem is szerette, ha valaki, akár véletlenül is így hívta, de Harrytől kifejezetten jól esett neki.-Elmúlt 9, hasadra süt a nap.
-Tényleg?-szólalt meg Lou a reggeli rekedt hangján, amitől a göndör lélegzete is elakadt.-Nem is tudom mikor aludtam utoljára eddig.
-Rád fért a pihenés. A tegnapi után meg főleg...
-Csak egy álom volt.....-rendezte le egy legyintéssel Lou, pedig legbelül épp az ellenkezőjét érezte, mert egy része valóban megtörtént, de nem akarta sajnáltatni magát. Kimászott az ágy szélére, miközben megpróbált közömbös maradni, bár szinte a sírás kerülgette. Túl elevenen éltek még a képek a fejében.

-Biztos? Nem akarsz róla beszélni? Hátha tudok segíteni.... vagy sokszor már az is jobb, ha csak kibeszéled magadból.-Louis egy pillanatra elgondolkodott a dolgon, de aztán megrázta a fejét.
-Nem tudsz segíteni...-válaszolta egyszerűen. Mégis, hogy mondhatta volna el, hogy csak egy, az álmok által kiszínezett emléket élt újra, amiben a saját apja verte össze, és alázta meg, ráadásul pont Harry előtt, aki az első személy, akit akár a barátjának merne szólítani. Az egyetlen akinek valaha is igazán számított, és aki neki is számít. Ha nem érdekelné viszont, mégis miért lett volna hajlandó az éjszaka közepén azért felkelni, hogy egy szinte idegent megnyugtasson, és még itt is maradjon vele?
És komolyan arra akarták kérni, hogy ölje meg? Soha nem lenne rá képes, de akkor ki volt az az ijesztő férfi, aki azt állította, hogy mégis megtette? Vagy félre értelmezett volna valamit? Bármennyire is törte a fejét, nem ugrott be neki semmi használható információ.
-Louis, minden rendben?-mászott ki Harry az ágy szélére, és óvatosan megérintette a fiú kézfejét, hogy visszarántsa a valósába, mert az arca egyre tanácstalanabbá vált, amint a vele szemben lévő falat bámulta. Louis, mint akit az áram rázott meg, úgy kapta el a kezét, és nagy szemekkel fordult a göndör felé, aki szintén meg volt lepve a másik hevességétől.-Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.-mondta gyorsan, és maga elé emelte a kezeit, hogy Louis lássa, nincs nála semmi, pedig ez inkább csak amolyan megszokás volt a kisebb számára.
-Nem, nem... Én sajnálom. Tényleg.-fújta ki lassan a levegőt, és lehajtotta a fejét.-Te mit szoktál csinálni, ha nem jut eszedbe valami?
-Hát..öö... Nem gondolkozok rajta, és akkor egyszer csak véletlenül beugrik... Mert?
-Hagyjuk...-rántotta meg a vállát Louis, majd kihúzta a gyógyszeres fiókját, és kis szekrényen hagyott vízzel bevette a szükséges tablettáit, majd egy hengeres dobozt kitett a szekrény tetejére.
-Az mi?
-Ez?-mutatott a dobozra.-Segít, hogy kisebb eséllyel pánikoljak be, ha emberek közé megyek. Viszont az a vicc, hogy mielőtt beveszem, muszáj ennem valamit, és itt már eleve ahhoz emberek közé kell, hogy menjek.-mosolyodott el kényszeredetten.
-Akkor azért tűntél el minden reggel olyan gyorsan az ebédlőből?!
-Igen, csak leszaladtam a kajáért, és ennyi. Egyszer már megpróbáltam bevenni éhgyomorra, hiába az orvos rám bízta, hogy ne tegyem, de valóban rossz döntés volt, mert utána egész nap rosszul voltam.
-Most felhozom neked, ha gondolod.-ajánlotta fel a göndör, és Louist egyből szíven ütötte a gondolat, hogy valóban ennyire kiszolgáltatottnak tűnhet e mások számára? De aztán gyorsan elhessegette az efféle gondolatokat, mert rájött, hogy Harry csak segíteni akar, neki pedig igenis szüksége van rá.
-Megtennéd?-kérdezett vissza halkan.
-Persze, szívesen. Amúgy is beszélni akartam Niallel, hogy lemondjam a délutáni programot.
-Miért mondod le?
-Mert nem nagyon van kedvem a városban lófrálni.
-Megértem. Az nekem sem a műfajom, főleg nem egy ilyen szép napon, mikor valószínűleg minden tele van járókelőkkel.
-És mit szólnál, ha délután mi ketten elmennénk valamerre? Még ha Ni nem is nagyon veszi jó néven, hogy nem akarok a városba menni, és ezért muszáj lesz, még akkor is kimehetünk estefelé. Hmmm?
-Attól függ, hogy hová.
-Ne aggódj, egy csendes helyre. Van itt egy kis erdős rész nem messze. Kis patak, virágok... tök nyugis. Viszont kell sétálni hozzá egy kicsit a városban. Vagyis csak itt a város szélén, nem a központban. Kb 5 percre van.
-Ki kell menni?-nyelt nagyot Lou.-Félek, hogy megint rám jönne egy roham... Egyre többször történik meg, és eléggé ijesztő számomra. Olyan, mintha lebénulnék, vagy nem is tudom...-sütötte le a szemeit.
-De ott leszek, segítek. Azért gondold át.
-Oké, meglátom.-mondta ki végül, pedig már előre sejtette, hogy mit fog válaszolni. Teljesen megbízott Harryben, és úgy volt vele, hogy végül is nem egy vészesen nagy áldozat azért, hogy valami különlegesebbet is csináljanak együtt, minthogy csak a négy fal között ülnek és beszélgetnek, többnyire a semmiről.-De miattam ne mondd le Niallt, én estefelé is ráérek. Ő  legjobb barátod, nem akarom, hogy a végén azt higgye közétek akarok állni. Menj vele... a kedvemért.-tette hozzá a végét halkan. Mindenképp meg akarta győzni Harryt, mert attól félt, hogy a szöszi, egy idő után őt fogja hibáztatni, hogy a barátja egyre kevesebb időt tölt vele, mert bármennyire megértő is, előbb-utóbb úgy is megelégelni.
-Rendben, de csak mert ilyen aranyosan kértél.-mosolyodott el féloldalasan a göndör, Louisnak pedig hatalmas kő esett le a szívéről, amiért a másik nem vette rossz néven, vagy nem értette félre a szavait. "a kedvemért"... Most komolyan ezzel sikerült meggyőznie? Lehetetlennek tartotta, de titkon azért remélte, hogy ennyit jelent Harrynek.-Na jó, akkor megyek, mert bezárják az ebédlőt. Mindjárt hozom a kaját.-szólalt meg a göndör mellette, visszarántva a jelenbe, de válaszul csak bólintani tudott.
Miután Harry elhagyta a szobát, Louis még sokáig bámult utána, aztán megrázta a fejét, és elmosolyodott. Hogy lehet valaki ennyire kedves vele, mint ez a srác? Eddig a legnagyobb kérdés az volt, hogy vajon mit tehetett amiért annyi szörnyűséget kellett átélnie, most viszont ezek után pont az ellenkezőjét találta érdekesnek. Mivel érdemelte ki Harryt? Valami nagyon megfogta a göndörben, és ahányszor csak rágondolt, melegség indult ki a gyomrából, ami szépen lassan elöntötte az egész testét és pillanatok alatt megnyugtatta. Harrynek egyszerűen arany szíve van, ebben biztos volt, és ha ez nem lenne elég, még külsőleg is elvarázsolta. A csillogó szemei, a gödröcskék az arcán, a hófehér mosoly, a hívogató ajkai... de jó is lenne megízlelni azokat az édes ajkakat. Állj! Most komolyan a legjobb barátjáról fantáziált??? Igen! Minden új érzés volt számára amit a göndör kiváltott belőle, és egy kicsit meg is ijesztette, de ugyanakkor nagyon is izgató volt. Ez lenne a szerelem? 16 év után kellene rádöbbennie, hogy meleg? Vagy csak az válthatta, ki, hogy soha életében nem volt még nővel, csak férfival?
Gondolatban akkora pofont kevert le magának, hogy ha igazi lett volna, tuti ott marad a helye. Persze, hogy nem te idióta!-szidta le magát.-Az erőszak volt, nem pedig szex, vagy bármiféle érzelem...- emlékezett vissza akaratlanul, és az előtörő jelenetekre majdnem elsírta magát.



Harry lassan nyitott be a szobájába, és előre felkészült mindenféle lehetőségre, ahogy a szobatársa reagálhat. Tegnap este csak lelépett szó nélkül, nem is ment vissza, és arra a pár sms-re se válaszolt amit reggel kapott. Niall többször is kérdezte, hogy hol van, vagy, hogy felkelt e már, és, hogy lemegy e vele reggelizni, csakhogy ő későn vette őket észre. Egészen pontosan kb fél perce, mikor a folyosón sétálva ránézett a telefonjára.
-Szia.-lépett be, és a szemével a szöszit kereste, aki nem reagált a köszönésre. Az ágyán feküdt, és a fülhallgatón keresztül bömbölt a zene a fülébe, aminek az ütemét a saját hasán dobolta. Harry megkerülte az ágyát, és leült a hozzá közelebb eső szélére, Niall csak ekkor figyelt fel rá.
-Nagyon haragszol?-kérdezte halkan, amit a szöszi csak a szájáról tudott leolvasni, ezért kihúzta a füléből a fülest.
-Nem. Miért kéne haragudnom?
-Mert nem írtam vissza, meg ilyenek...
-Hát... Először tényleg pipa voltam egy kicsit, de nagy fiú vagy, gondoltam, hogy nem vesztél csak úgy el.-nevetett fel.-Amúgy is kiengesztelhettél volna, egy fagyival, ha már úgy is megyünk ki.
-Ne aggódj, megkapod.-nevette el magát a göndör is, és nagyon megkönnyebbült, hogy a szőke nem borult ki.-Amúgy voltál már reggelizni?-állt fel, és a szekrénye felé menet lekapta a pizsamaként üzemelő pólóját.
-Nem. Úgy voltam vele, hogy ha nem jössz 5-10 percen belül, akkor elindulok, csak eddig lusta voltam rá.
-Akkor emeld fel a segged, mert háromnegyed 10 van.
-Jövök már... Amúgy Louisnál voltál egész este?-fordult vissza, miközben kilépett az ajtón, Harry pedig csak bólintott.-És mi van vele?
-Semmi, csak rosszat álmodott éjszaka. Megint rátört egy olyan pánikroham, és csak én tudtam lenyugtatni, utána meg megkért, hogy maradjak ott vele.
-Szegény...-sóhajtott a szőkeség.

***

Este 6 körül a két srác hangosan röhögve lépett be a főajtón, több embernek a figyelmét is magukra vonva.
-Niall te annyira hülye vagy.-fogta a hasát a göndör, szinte fuldokolva a röhögőgörcstől.-Áh..Állj meg... Ne bírokh felmenni.-röhögött tovább.-Kérek egy percet!-emelte fel az ujját.
-Ennyire nem is volt vicces. Nem égtem be annyira.-váltott komolyabbra Niall.
-Dehogynem! Szerintem még egy mondat és a csaj tutira felpofoz.
-Akkor is megérte.-húzta ki magát büszkén az ír srác.
-Ja, megtanulta egy életre, hogy messzire kerüljön el.
-Kösz, aranyos vagy...
-Ni, így sose fogsz felszedni senkit.-mondta nagy levegőket véve, mikor sikerült egy kicsit lecsillapodnia.
-Hé, fiúk! Várjatok egy kicsit!-kiáltott utánuk egy vékony női hang.
-Jó napot Miss White.- köszöntek egyszerre, mikor a nő utol érte őket. Nagy nehezen Harrynek is sikerült teljesen lenyugodnia, így oda tudott figyelni.
-Sziasztok! Harry, de jó, hogy összefutottunk, már régóta kereslek...
-Nem voltunk bent.-magyarázta egyszerűen.
-Igen tudom, nemrég mondták, hogy kettő körül elmentetek. Csak azt akartam tudni, hogy hogy van Louis? Mikor benéztem 3 körül, akkor aludt, utána meg már nem akartam zavarni ha nem muszáj, mert nekem úgy se nagyon mondott volna semmit. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, mert érzem, hogy nem tud bennem bízni. Csodállak, hogy neked sikerült ezt elérni.
-Hát igen.. nem tudom, hogy csináltam de örülök neki. Elég nehezen nyílt meg, de remek srác.-gondolkozott el, és büszkén elmosolyodott amiért Louis tényleg a bizalmába engedte.
-És most mi van vele?
-Most? Nem tudom, de reggel már egész jó kedve volt. Mindjárt felmegyek hozzá, amúgy is el akartunk menni sétálni.
-És azt nem mondta el, hogy mit álmodott?
-Nem, de ha elmondta volna se adnám tovább. Megbízik bennem, és ezt nem akarom elszúrni.
-Én megértem, csak beszéltem a pszichológussal, és....
-Louis hallani sem akar róla!
-Tudom, tudom, és épp ezért lenne jó tudni, hátha a háttérből is tudja segíteni.
-Nem akarom becsapni őt...
-Jól van, megértem. Majd ki találunk valamit... Önmagáról nem szokott beszélni? Csak gondolom neked hátha....
-Csak annyit mondott el, hogy az anyja akkor halt meg mikor a húga megszületett, és nem sokra rá az apja összejött egy nővel, aki a nevelőanyja lett, és azután kezdődtek az egyre rosszabb dolgok.
-Nem mondta, hogy mik?
-Nem, de nem is faggattam... Ezeket is magától mondta, meg még pár dolgot, de nem akarok mindent kiadni róla. Ez... nekem olyan kellemetlen így.
-Értem, persze... Na jó, akkor én megyek is, mert még ezer dolgom van. Majd beszélünk, sziasztok.
-Viszlát!
-Viszlát!-köszöntek el, és ők is elindultak fel a lépcsőkön.
-Nem is mondtad, hogy mentek valahova.-szólalt meg kissé sértődötten Niall, mikor majdnem felértek a lépcsőn.
-Nem tudom... nem került szóba, de egyébként nem is biztos. Csak megkérdeztem reggel, és azt mondta meggondolja.
-Aha. Akkor siess, nehogy a végén nemet mondjon.-vigyorgott rá a szőke mindent tudó mosollyal.
-Mi ez a fej?
-Semmi..semmi...
-Aha, látom...
-Jajj Harry, ismerlek.. Tudom, hogy nem Louis az első srác aki teszik neked.-nyitotta ki az ajtót, és belépett, de a göndör kint maradt. Megdermedt a döbbenettől.
-De nekem...
-Nyugi, én titokban tarom, és sok szerencsét kívánok nektek.-kacsintott, majd elnyúlt az ágyán. Harry még egy darabig állt maga elé meredve, aztán lassan elmosolyodott. Niall tényleg jobban ismerné, mint ő saját magát? De teljesen igaza volt. Szerelmes.
Gyorsan átkapott egy tiszta pólót, és szinte fejvesztve rohant végig a folyosón, hogy minél előbb célt érhessen. Nagy mosollyal nyitott be a megfelelő szoba ajtaján, és már épp készült hangosan üdvözölni a kis barátját, de ehelyett elállt a lélegzete a látványra ami fogadta. Mindenre számított, de erre aligha. 
Louis az ágyán ült, és ajtó nyitódására ijedtem felkapta a fejét. Az alkarja véres volt, ahogy előtte a padló is, valamint a szája véresre rágva, szemei vörösre sírva, és a tekintete szinte üvöltött a segítségért.
-Úristen Lou!-szelte át a szobát a göndör, és ahogy leült az ágyra, átölelte a kisebbet, akiből újra keserves sírás tört ki, és szorosan Harry karjaiba simult.-Miért?-csak ennyit kérdezett tőle.
-Nem bírom.-zokogta a másik pulcsijába.-Nem ...
-De mit? Nem értelek...
-Csak kérlek mondd, hogy nem igaz! Én nem öltem meg senkit!-bökte ki nagy nehezen, mire megfagyott a levegő a szobában.