Scars (part1.)

Már kettő óra is elmúlt, London egyetlen árvaházának dolgozói pedig tűkön ülve várták a nagy ezüst színű autót, aminek  már órák óta meg kellett volna érkeznie.
-Itt vannak!-rohant be kiabálva az egyik 30 év körüli nő az intézetbe, szavára pedig valamennyi dolgozó az épület elé csődült.
A sötétített ablakú jármű lassan felgurult a kocsibehajtóra, és megállt. Mindenki feszülten várt. Mind jól tudták, hogy a fiú, aki a kocsiban ült milyen körülmények közül érkezett, de azt nem, hogy most milyen állapotban van. Sőt, igazából semmit sem tudtak róla azon kívül, hogy fél évvel ezelőtt, még az életéért küzdöttek egy Doncasteri kórházba, ahol azután is még hónapokig erős nyugtatókkal, és különféle gyógyszerekkel kezelték.
Mára már jobb az állapota, de az orvosok elmondása szerint az emberekkel szemben szinte teljesen bizalmatlanná vált, és még mindig rémálmok kínozzák, de nem hajlandó róluk beszélni.
Mikor a sofőr kinyitotta neki a kocsiajtót, a fiú egy pillanatra felnézett, és a tekintetén valódi félelem suhant át, mikor meglátta a minimum 20 szempárt, amik egyenesen rá irányultak. Kicsit összébb is húzta magát, de kénytelen volt kiszállni. Miután a hátizsákját a hátára dobta, elmakogott egy halk "jó napot"-ot, majd feszengve a zsebébe rejtette kezeit, és továbbra is a földet bámulta szürke pulcsijának kapucnijával a fején.
Az udvarról gyerekvisongás hallatszott, és egy pár kíváncsi tekintet kukucskált a kerítés mögül is, de nem volt sok ideje felmérni a terepet, mert valaki mellé lépett... túl közel.
A legfiatalabb nevelő volt az, aki a továbbiakban is felelős lesz érte.
-Üdvözöllek  Londonban! Louisnak hívnak, ugye?-kérdezte mosolyogva, és a fiú vállára akarta tenni a kezét, de az gyorsa elhúzódott. A nő egy kicsit meglepődött a heves reakción, de megértette a helyzetet.-Itt nincs mitől tartanod!-mosolygott rá kedvesen, de a fiút nem nagyon hatotta meg.-A papírokat elhozta?-fordult a nő sofőrhöz, aki bólintott, és azonnal átadta a pecsétekkel és minden egyébbel ellátott papírokkal teli mappát, amiben Louis iratai és orvosi papírjai voltak.-Köszönöm. Juttassa ezt el Mr.Blount-nak!-nyomta az egyik idősebb asszony kezébe, aztán vissza fordult Louishoz.-Te pedig gyere velem, megmutatom a szobádat.-felkapta a földre pakolt utazótáskát, ami az imént került ki a csomagtartóból, és elindult az ajtó felé, a fiú pedig némán követte. A kisebb tömeg lassan utat nyitott nekik, és ha Louis eddig nem érezte magát kellemetlenül, akkor most már biztos, hogy csak menekülni szeretett volna, az őt fürkésző tekintetek elől, de nem tette. Mégis hová mehetett volna? Itt Londonban senkit nem ismer, Doncastertől pedig órákra van. Oh Doncaster.... A város, ahová biztosan nem vágyódik vissza amúgy se. A fájdalmas emlékképek egy pillanat alatt lepték el az agyát, és a szemei megteltek könnyekkel, de már megtanulta őket ügyesen kordában tartani.
-Itt is vagyunk.-rántotta vissza a jelenbe a nevelőnő kedves hangja, ő pedig válaszként csak csendben bólintott, és besétált utána a kis helységbe. A folyosó már azzal a pár kószáló emberrel is túl zsúfolt volt neki, és a gondolat, hogy most került be több mint 500 gyerek, és vele egykorú tini közé, egyenesen elrettentette.-Rendben.-tette le a nő az utazót az ágyra.-Szóval a nevem Esther White,  de szólíts Miss White-nak. Ha valami baj van, vagy kérdés, vagy bármi, akkor nekem szólj! Nyugodtan fordulj hozzám bármivel. Az ügyeleti szobám itt van a szinten, csak a másik folyosón. A mosdót a folyosó végén jobbra találod, az ebédlőt a földszinten, ahogy a nappalit is. 10-ig lehet lent lenni, és ébresztő legkésőbb 9-kor, mert fél 10-ig van reggeli. Az ebéd déltől kezdődik, de akkor viszik a kicsiket csoportosan, úgyhogy akkor a legnagyobb a tömeg. Ha rám hallgatsz, 1 és fél 2 közt mész. Vacsora 5-től 7-ig tart, aztán mint már említettem,10-kor van takarodó. Az udvarra napközben bármikor ki lehet menni, és mivel elmúltál 16, a városba is szabad kijárásod van. Ha 10-nél tovább tervezed a távolmaradást, akkor feltétlenül szólj.-sorolta, mire válaszul megint csak egy semleges bólintást kapott. Louisnak esze ágában sem volt még csak a szobáját sem elhagyni, nemhogy későig kint maradni. Jelenleg nem akart mást, csak csendet, és magányt. Soha senki nem állt hozzá közel, így már rég megszokta az egyedüllétet. Vagyis megszokni ezt nem is igazán lehet, inkább csak beletörődött.-Itt hagyok neked egy papírt, rajta van a házirend. Nagyjából az, amit most elmondtam, meg még néhány dolog. Ha lesz kedved fusd végig.-mondta a nő. és lerakta a lapot az asztalra. Válsz már nem érkezett, a fiú még mindig ugyanúgy állt, ahogy belépett, és próbálta felfogni a hallottakat, de a gondolatai messze jártak.-Akkor azt hiszem én megyek is. Még egyszer mondom, nyugodtan szólj ha valamire szükséged van.-lépett ki a szobából, Louis pedig alig várta, hogy eltűnjön a látóköréből, már be is lökte az ajtót, majd lassan kifújta a tüdejében tartott levegőt. Levette a fejéről a kapucnit, és végre körbenézett.
 Maga a helység elég kicsi volt, de mondhatni otthonos. Fehér falak, régi fapadló, egy barna szekrény, egy ágy, mellette kis éjjeli szekrénnyel, amin egy olvasólámpa állt magányosan, egy íróasztal vele szemben gurulós székkel, valamint egy tükör az ajtó mellett.
Louis körülnézett, aztán az első dolga az volt, hogy elrántotta a hófehér csipkefüggönyt, és sarkig kitárta az ablakot mélyen magába szívva a friss levegőt. Mivel a második emeleten volt, a kilátás nem tartozott a legjobbak közé, de arra elég volt, hogy egy pár percig csak bámuljon ki a fejéből, aztán hozzáfoghasson a kipakoláshoz. A gyógyszereit gondosan az éjjeli szekrény felső fiókjába pakolta, a kedvenc könyvét és egyéb személyes tárgyait az alsóba, a ruháit pedig a szekrénybe. Mikor az utolsó kupac is a helyére került, Louis megfordulva pont belepillantott a falon lógó tükörbe, és elszörnyedve tapasztalta, hogy rosszabbul néz ki mint amilyennek gondolta magát. A szemei alatt fekete karikák húzódtak a folytonos rémálmok miatt, az arca be volt esve, a haja zilált volt, és egy borotválkozás is ráfért volna. Összességében olyan volt, mint egy alkoholista, vagy egy drogos, aki végképp nem törődik magával, és ezért sokszor meg is szólták, pedig ha tudták volna a valódi okot...
A fiú nem sokáig "gyönyörködött" az elé táruló képben, gyorsan leakasztotta a tükröt, és a hátuljával kifelé letámasztotta a falhoz. Nem volt szüksége arra, hogy minden nap szembesüljön ezzel a képpel, már így is eléggé utálta magát. Szomorú sóhaj hagyta el ajkait, miközben visszasétált a frissen felhúzott, és szépen letakargatott ágyhoz, majd a kezébe vette a hátizsákját, és abból is kipakolta a maradék cuccát. Az utolsó dolog, ami kikerült a táskából az egy összehajtogatott papírdarab volt, ami egy éles pengét rejtett. Sosem ment sehova enélkül, mégsem volt soha, még csak fogalmuk sem arról, hogy nála van. Egyszerűen szüksége volt rá, hogy alkalomadtán enyhíteni tudjon lelki fájdalmain azzal, hogy a testének tűrőképességét teszi próbára.
 Elgondolkodva felhúzta a pulcsija ujját, majd letekerte a csuklójáról a fehér, itt-ott már véres anyagot, és végigsimított a régiekkel vegyített frissebb vágásokon. Túl korai lenne még újakat csinálni?
Kopogtak. A fiú összerezzent, és a pengét a még mindig nyitott fiókba dobta, ami nagy puffanással zárult a mozdulat után, a felsője ujját pedig lerántotta, viszont a véres anyagot eltüntetni már nem volt ideje, lassan kinyílt az ajtó.
-Szia, mivel késve érkeztél, így lemaradtál az ebédről, de fel tudom még neked hozni ha szeretnéd.-dugta be a fejét a már ismerős nő. Louis megnyugodott, hogy csak ő érkezett, de a szíve még mindig hevesen vert. Félt a lebukástól, attól, hogy ha megtalálják a pengét, akkor elvehetik tőle az egyetlen "jó" dolgot, ami végső kétségbeesésében segíteni tud rajta. Miss White türelmesen várt a válaszra, nem akarta megijeszteni a fiút.-Minden rendben?-lépett beljebb, mire Louis rákapta a tekintetét. A nevelő azonnal látta a tiszta rémületet a szemében, de Lou nem feltétlenül tőle félt, hanem nem akart neki beszámolni a mellette, jelenleg takarásban heverő véres kendőről, é a kezein lévő vágásokról. Nem akart még szánalmasabbnak tűnni, sajnáltatni magát pedig végképp nem. A nő pár lépés után meg is állt, majd tovább fürkészte a fiú arcát, mert most volt alkalma alaposabban szemügyre venni az új jövevényt.-Szeretnéd, hogy felhozzam?-kérdezett rá újra, de Louis csak a fejét rázta.
A nő felsóhajtott, és még egy pár pillanatig méregette a vele szemben ülő fiút, akin tisztán látszott, hogy az agya egyfolytában a lehetséges menekülőutakon kattog, majd bólintott egyet, és elhagyta a szobát. Louis is egyből megkönnyebbült mikor újra egyedül maradt, és miután a kendőt visszakötötte a kezére elnyúlt az ágyon. Könnyebb volt neki mikor magában volt, mert nem tehetett róla, de már egyszerűen képtelen volt megbízni bárkiben is. Ha nem volt vele senki, nem volt az sem aki bánthatná.
Lassan eltelt 3 hét és Louis még mindig nem volt hajlandó beszélgetni senkivel. Igaz, már néha váltott pár szót Miss White-val, de csak teljesen semleges dolgokról, mert önmagáról egy szót sem volt hajlandó elárulni.
Ez a reggel is úgy indult, mint a többi. Louis fáradtan kelt ki az ágyból a rémálmok miatt, ahogy általában az összes többi napon, de már nem is foglalkozott vele. Beágyazott, és bevette a gyógyszereit, amik reggelre voltak előírva, majd összeszedve a cuccait elsétált a folyosó végére, hogy frissítő zuhanyt vehessen. Mivel nem beszélt senkivel, és egész nap látni se nagyon lehetett, sokakat kíváncsivá tett, és volt olyan is, aki egyenesen ijesztőnek találta emiatt, így már a folyosón sem mehetett végig anélkül, hogy valaki, vagy egyszerre többen is megbámulják. Nem szeretett emberek közé menni, főleg a nyugtatója nélkül, de azt éhgyomorra nem vehette be, így nem volt más választása.
Gyorsabbra vette a tempót, és amint belépett, bezárta az ajtót. Az utóbbi időben egyre többször törtek rá pánikszerű rohamok, és légszomj, ha emberek közé kellett mennie, így nem tartotta kizártnak azt sem, hogy valami új dolog alakult ki nála. Talán Agorafóbiás lett?
Ezt természetesen senki nem tudta, és Louis is sokat gondolkodott már rajta, valamint utánanézett, hogy vajon ennek mennyi esélye lehet, de mindig arra jutott, hogy egyszerűen csak jobban szeret egyedül lenni, ennyi az egész, bár az utóbbi időben minden egyre rosszabb lett ezzel kapcsolatban.
Levette a pólóját, és automatikusan végignézett hegekkel borított testén. Néhány sebhely története még élénken élt az elméjében, és újra elfogta az az  ismerős érzés, a rettegés. Gyorsan megrázta a fejét, és beállt a zuhany alá, majd megnyitotta a vizet, ami először hidegebb volt mint amire számított, de legalább felébredt tőle.

-Gyere már! Éhen halok!-hasított egy éles kiáltás a levegőbe, és egy szőke fej jelent meg az egyik szoba ajtajában.
-Elsőre is megértettem.-lépett ki morcosan, ugyan azon az ajtón egy vele egyidős, de nála egy fejjel magasabb göndör fiú.
-Mégse haladsz sehova...-fonta karba a kezeit a szőke, miközben a másik elhaladt mellette.-Mondd már el végre, hogy mi bajod van! Napok óta csak kóvályogsz.-szólt utána.
-Csak el vagyok gondolkodva.-fordult vissza a másik, és bevárta a haverját.
-3 napja folyamatosan?
-Foglalkozz inkább a hasaddal, mert mindjárt megtömheted...-léptek be a konyhába kis idő múlva.
-Ne csináld! Tényleg mondd már el, hogy mi olyan fontos amin ennyit lehet agyalni.-mondta az ír fiú, miközben megpakolták a tálcájukat, és egy üres asztalhoz mentek.
-Nem mondtam, hogy annyira fontos, de amúgy az új srácon gondolkoztam.-sóhajtotta.
-Ennyit? Mi olyan érdekes rajta? Egy páran hülye történeteket találtak ki, amiknek semmi valóságalapja sincs, bár némelyik tényleg elég ijesztő, de szerintem csak egy depis kis kölyök, aki szomorú mert most vesztette el a szüleit.
-Nem érted a helyzetet... Neked nem fura, hogy csak alig páran látták eddig? Nem jár ki csak ha nagyon muszáj, és legtöbbször akkor is kapucni van a fején. Nem is akarja, hogy tudják ki ő.
-Túlreagálod.-rendezte le a szöszi egy egyszerű vállrándítással, és jóízűen beleharapott a zsemléjébe.
-Igen? És ahhoz mit szólsz, hogy a héten beszéltem pár nevelővel, és senki nem tudott semmit, aki meg igen az nem mondta el. Szerdán például segítettem Miss White-nak a kicsiknél, és neki is felhoztam a témát, de csak egyszerűen lerázott, meg sem akart hallgtani, pedig ha valaki, akkor ő tudja az infókat, mert az ő szintjén van. Na?
-Erre csak annyit mondok, hogy mindig így kezdődnek a legjobb horrorfilmek.-mosolyodott el a szőke.
-Basszus Niall. Az utóbbi időben tényleg nem lehet veled értelmesen beszélni.
-Igen? Akkor ne beszélj velem, de fordulj meg!
-Mi?
-Nézz már hátra!-ismételte meg sürgetve, mire a göndör teljesítette az utasítást. Egy ideig pásztázta a termet, az után kutatva, hogy mit kellene néznie, aztán meglátta őt.-Na látod!? Ott van, él és virul, megmondtam.-dőlt hátra Niall büszkén.
-Nekem akkor sem stimmel valami.-fordult megint hátra, és a titokzatos fiú minden mozdulatát figyelemmel kísérte.
-Jajj Harry.-adta fel a vele szemben ülő szöszi.

Louis alig várta, hogy végre visszaérjen a szobájába. A reggelijét felvitte, ahogy kezdettől fogva minden reggel, de most csak letette az asztalra, még ránézi se volt kedve.
Sosem szerette, ha a figyelem középpontjában volt, sőt még azt se, ha valaki csak egy pillantásnál tovább nézett rá, mert biztos volt benne, hogy mindenkinek az utálat és az undor ami először eszébe jut róla, most pedig kifejezetten érezte magán valaki tekintetét. Már most utálta ezt a helyet, de nem tudott hová menni.
Az ebédet is kihagyta, mert nem akart újra az emberek közé menni, és a nap csak úgy telt felette. Az ablakban ülve nézte ahogy a kicsik fogócskáznak a fűben, vagy nevetgélve hintáznak gondtalanul, miközben élvezték a júniusi nap melegét, és visszagondolt a saját gyerekkorára. Neki olyan nem is volt. Sosem volt akivel játszhatott volna, vagy aki mesét mondhatott volna neki, mikor nem tudott elaludni, és a szülei sem mondtak neki soha még egy kedves szót sem. Neki csak a szenvedés jutott. Hamar fel kellett nőnie, és bár a szüleivel élt, de folyamatosan küzdenie kellett az életben maradásért, ami sajnos a húgának vereséggel zárult. 7 éves korában meghalt. Nem csak a gyermekkorát vették el tőle egy az egyben, hanem az egyetlen olyan személyt is, akivel bármiről tudott beszélgetni, és ez borzasztóan mély sebet hagyott a lelkében.
Sokszor elképzelte, hogy milyen lehet egy szerető család, ami neki nem adatott meg, de mindennél jobban vágyott rá. Milyen lehet egy nagy, családi kirándulás, egy jó szülinap, egy szenteste, karácsonyfával, ajándékokkal, és szeretettel, vagy csak egy egyszerű hétvége, mikor popcornt zabálva megnéznek egy filmet, és közösen nevetnek? Ha mindened megvan, nem tudod értékelni az olyan apró dolgokat, mint egy kedves mosoly, vagy egy ölelés, de ha ezek kimaradnak az életedből akkor akár egy egész napodat is bearanyozhatják ha valahol megtörténnek.
Louis is most döbbent rá sokadszorra, elnézve a gyerekeket, hogy mi maradt ki az életéből, és egy könnycsepp folyt végig az arcán. Ezek a gyerekek nevetnek és mosolyognak, pedig őket a szüleik szándékosan dobták ki, vagy már nem is élnek. Ő is jobban járt volna, ha az anyja egyből születése után otthagyja valahol. Mindegy, hogy a kórházban, vagy egyszerűen az út szélén, de legalább azzal is esélyt kapott volna, így viszont tönkretették. Egyenesen egy olyan gödörbe lökték, ahonnan talán sosem fog tudni kimászni.
Vágyakozva bámult kifelé, és próbált nemet mondani a csalogató zöld fűnek, és a kellemes árnyékot nyújtó fáknak, de egyre inkább vesztésre állt.
Pedig míg a négy fal között volt, addig nem kellett semmitől sem tartania, és nyugodtan ellehetett egy pólóban, vagy akár anélkül is, mert senki elől nem kellett rejtegetnie a sebeit, vagyis már csak azok hegeit, amik mindig emlékeztették az elmúlt évekre, és sajnálatot, szánalomérzetet keltettek az emberekben ha véletlenül meglátták őket, de erőt vett magán. Letörölte a könnyeit, és felvett egy világosszürke pulcsit a rajta lévő rövidnadrághoz, majd felgyűrte az ujját. Kihalászta a fiókból az Mp3-ját, a kapucnit szokása szerint a fejére tette, a fülhallgatót pedig a fülébe dugta és elindult kifelé.
Mikor kilépett, meglepődve tapasztalta, hogy sokkal többen vannak az udvaron, mint amit az ablakból látott. Egy pillanatra megállt, és megfordult a fejében, hogy inkább visszamegy, de ha már elhatározta magát nem akart megfutamodni. Egy hete ki se mozdult. Megindult hát egy kicsit kihaltabb rész felé, és leült az egyik fa alá az árnyékba.
Nem telt el sok idő, megint érezte, hogy valaki figyeli, és a pillantás valószínűleg ugyan ahhoz a személyhez tartozott mint az ebédlőben reggel. Ez egy megérzés volt, ráadásul milyen jó megérzés.  A lábait felhúzta maga elé, nem mintha ezzel megvédhetné magát bármitől is, de mégis egyfajta biztonságérzetet adott, majd keresni kezdte, hogy ki az aki őt nézi. Sajnos elég hamar csődöt mondott, mert túl sokan voltak kint. Igaz, kiszúrt pár arcot, akiknek felkeltette az érdeklődését, de egyik sem az volt, akit ő keresett. Vagy mégis... Az egyik, tőle nem messze eső melléképület lépcsőjén ült két fiú, akik egyenesen felé néztek, és úgy beszélgettek. Hangosabbra vette a zenét, és megpróbált nem tudomást venni róluk, de mikor a göndör felállt, és úgy tűnt, mintha veszekednének, egyre kíváncsibb lett. A szőke ülve maradt, és látszott, hogy valamit nagyon magyaráz, aztán megfagyott köztük a levegő egy pillanatra, majd egyszerre nevettek fel, és a haragnak már semmi nyoma nem volt. Megint felé néztek, és mikor Louis ezt észre vette, hirtelen el kapta onnan a pillantását nehogy meglássák, hogy őket figyelte, de túl késő volt, és ezt ő is sejtette. Nem bírta ki, hogy ne nézzen arra újra, mert meg akart megbizonyosodni arról, hogy mégsem volt nagyon feltűnő, de meg is bánta, mert már csak annyit látott, hogy összeütötték az öklüket, a szőke beszaladt az ajtón, a göndör pedig elindult felé.
Már azt is bánta, hogy egyáltalán rájuk nézett, ezért még jobban összehúzta magát, és azon imádkozott, hogy mégse ő legyen az úti cél, de mikor a fiú megállt felette, már nem volt menekvés.
Harry amilyen hirtelen határozta el, hogy beszélni akar az ismeretlen sráccal, olyan hamar is bizonytalanodott el, mikor az felnézett rá. A szemeiben annyi félelem tükröződött, amennyit még soha nem látott senkiében. De mi oka lenne félnie tőle, mikor még csak nem is nagyon látták egymást?
A sejtése beigazolódni látszott, miszerint itt nem csak egyszerűen arról van szó, hogy egy baleset során elvesztette a szüleit, hanem valami sokkal komolyabb, mélyebb dologról. Talán megölték őket? Esetleg a szeme láttára? Vagy talán ő tette? Az sem biztos, hogy nem élnek, de akkor minek van itt? Hogy-hogy most? Minden lehetséges variáció megfordult a fejében, mert ez a fiú olyan volt, akit az utcán is szívesebben kerülsz el, mert gondolkodás nélkül rávágnád, hogy drogos, vagy hasonlók és megérdemli a sorsát, de ő mégis más volt. Megtört és sebezhető. Volt benne valami, ami megfogta Harryt, valami, ami végtelenül kíváncsivá tette, mégpedig az oktalan rettegése, és a titokzatossága.
-Szia.-köszönt rá halkan. Louis nem értette a fülébe bömbölő zenétől, de a szájának mozdulataiból könnyen leszűrte, hogy mit mondott neki, ezért bólintott egy aprót válaszul, és a fülest kirántotta a füléből, majd a lejátszóval együtt az ölébe ejtette.
Még mindig fenyegetve érezte magát, és ez Harrynek is feltűnt, ezért gondolt egyet, és leült vele szemben, azaz nem egészen elé, mert nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni, de így, hogy nem tornyosult felé, talán egy fokkal már javított a helyzeten. Louis minden mozdulatát figyelemmel kísérte, és bármelyik pillanatban kész lett volna menekülni, ha arra került volna a sor, de nem akart mindenki szemében gyengének, és gyávának tűnni, viszont ahhoz, hogy elküldje, nem volt elég bátor.
-Harry vagyok.-szólalt meg a göndör egy idő után, de Louis nem nagyon reagált rá, csak bámult maga elé.-Gondoltam jót tenne a társaság...
-Nem akarok beszélgetni.-válaszolt halkan a fiú, de még mindig nem mert felnézni.
-Jó, akkor ne beszélgessünk.-sóhajtott a göndör, és letépett egy fűszálat maga előtt.-De a nevedet megmondod?-kérdezte, de a válasz csak késve érkezett.
-Louis.-Harry nem is kérdezett többet, csak a gondolataiba mélyedve a fiú mellett maradt.

Lout napok múlva is kicsalogatta volna a napfény és a jó idő, de nem tudta, hogy igazán mit akar, csak azt, hogy mit nem. Olyan helyzetet biztos nem amiből legszívesebben csak elmenekülne, mint a múltkor mikor előmerészkedett. Megint nem evett még semmit, de nem is érdekelte, csak ült az ágy szélén és gondolatban teljesen máshol járt. Végül is, mégis csak jólesett neki Harry társasága néhány napja, még ha nem is beszéltek, és bár magának sem akarta bevallani, de valamiért megnyugtatta, viszont a tény, hogy egyáltalán nem ismeri, egy kicsit meg is ijesztette.
Idegenként miért maradt vele olyan sokáig, vagy miért akart egyáltalán beszélgetni vele? Ha meg csak barátkozni akart, akkor miért pont vele? Egy szürke kisegérrel, akit mindig mindenki csak bántott, és eddig senkinek sem kellett? A göndörnek van egy jó barátja, akivel látszólag tökéletesen kijönnek, és valószínűleg nem csak egy van neki, de akkor így még kevesebb értelme van a dolognak. Túl sok a miért, és túl kevés a válasz...
Az arcát a tenyerébe temette, és nagyot sóhajtott. Mindig minden gondolata akörül forgott, hogy mennyire szerencsétlen és szánalmas az élete és ő maga is. Nem tehetett róla, de rettenetesen utálta önmagát. Bántalmazták, megalázták, és mindent elvettek tőle az önbizalmával együtt, egy soha be nem forró sebet okozva ezzel a lelkében. Nem magától vált azzá, ami, hanem ilyenné tették és gyűlölte ezért a szüleit, de magát is, mert gyenge volt szembeszállni velük. De mit is tehetett volna egy tizenéves gyerek a nála nagyobb és erősebb emberek, valamint fegyverek ellen?
Elege lett. Kikotorta a fiókból a szeretett pengéjét, becsúsztatta a zsebébe, és elindult a mosdó felé. Most sem az nem érdekelte, hogy csak egy vékony póló van rajta, ami nem takarta a karját, ezzel együtt a sebeit, sem az, hogy hányan bámulják, csak enyhíteni akart a fájdalmán.
Amilyen gyorsan csak tudott, bezárkózott, és megszabadította a csuklóját a kendőtőt. Az anyag a padlóra esett, de most ez sem zavarta. A szemei már könnyesek voltak, és ahogy a mosdóhoz lépett óhatatlan volt, hogy belenézzen a tükörbe, de ahogy meglátta magát még jobban rájött a sírás.  Lenézett a bal kezére, amin szinte egy épkézláb pont sem volt már, ahogy a másikon sem sok, de ott már évekkel ezelőtt abbahagyta a vagdosást, hogy ne kelljen annyi helyet rejtegetnie, így azon sokkal jobb volt a helyzet. A bal csuklójától felfelé, minden irányban, keresztben és hosszában is vágások borították az alkarját, és most felemelte a pengét, hogy újakat készíthessen. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, ahogy a hideg fém beleszántott az érzékeny bőrébe, de aztán kinyitotta, és nézte ahogy a vér lassan előbújik majd lecseppen a fehér mosdókagylóba. Egyből érezte a megkönnyebbülést, mintha a lelke megszabadulna a mindennapos súlyoktól, de ez nem volt elég. Csinált még pár vágást, nem siette el a dolgot, aztán ökölbe szorította a kezét, hogy minél jobban vérezzen, majd az utolsó mozdulatnál egy pillanatra felnézett, és ahogy a tükörben találkozott a tekintete a sajátjával, a penge megszaladt, és a tervezettnél sokkal mélyebbre hatolt. Felszisszent, de nem akart hangot adni a fájdalmának. Járt már így, és elég kegyetlen érzés volt, valamint veszélyes is, de mégis egyfajta felszabadulást jelentett. Amíg ez fájt, addig a lelki dolgok egy időre eltörpültek.
Mikor a vér hirtelen ömleni kezdett a sebből, Louis gyorsan megragadott egy papír zsebkendőt, és összetekerve a sebre nyomta, de hamar átnedvesedett. Túl hamar. Szidta magát és legszívesebben szétvert volna valamit mérgében, hogy még ezt sem tudja normálisan megcsinálni, de most fontosabb volt, hogy nehogy elvérezzen, bár mindenki jobban járna vele.
Kopogtak.
-A kurva életbe!-suttogta maga elé. Nem tudott hirtelen mit csinálni, feltekert még egy pár zsepit, és azt is odanyomta a csuklójára, majd a kendőjével szorosan rögzítette, az éles fémet pedig a papírba tekerve zsebre vágta. Kiöblítette a csapot, és még egyszer ellenőrizte, hogy nem maradt e véres, majd kinyitotta az ajtót, és kilépett. Lazán elmellőzte a nála fiatalabb fiút, aki a mosdóra várt, majd visszaindult a szobájába.
Érezte, hogy valami nincs rendben. Remegtek a kezei, és a szédüléstől össze-vissza kóválygott. Hirtelen kivágódott mögötte az ajtó, és a hangos nevetgélésre hátrafordult, de kár volt, mert a kép összemosódott előtte, a lába alól kicsúszott a talaj, és a hangok furcsán távolivá váltak. A maradék erejével már felkészült a "becsapódásra", de helyette egy hangos kiabálást hallott, és erős karok ragadták meg... ez volt az utolsó emléke.