Scars (part 2.)

-Érted már, hogy miről beszéltem?-kérdezte Harry a barátjától az orvosi szoba előtt ülve, és idegesen túrt a hajába.
-Azt hiszem, de nyugodj meg! Nem lesz semmi baja.
-Niall... legalább 3 órája alszik. Azt hittem, mire visszajövünk minden oké lesz.
-Elájult, de jó kezekben van, hidd már el.
-Tudom, de akkor is idegesít, hogy mi baja lett, az orvos nem mond semmit. Senki nem ájul el csak úgy ok nélkül...
-De miért aggódsz érte ennyire?
-Nem tudom.-fújtatott a göndör.-A múltkor mikor odamentem hozzá... Nem tudom, hogy igazából mit láttam, de olyan fura volt. Itt valami komolyabb dolog van a háttérben, mint gondolnánk.
-Mégis mi?
-Gőzöm nincs Niall, de gondolj bele! Véres volt a keze, szerinted mit csinálhatott? Meg akarta ölni magát? -kérdezte egészen elhalkulva.
-Ha meg akarta volna, akkor nem kötötte volna be, meg akkor minek mászkált volna a folyosón? Ne hülyéskedj már! Lehet, hogy csak baleset volt, végül is nem tudhatod, hogy mi miatt volt véres. Nem gondolod tán, hogy felvágta az ereit?!-nevetett fel kínjában a szöszi.
-Nem tudom mit kéne gondolnom... De ki fogom deríteni...
-Akkor hajrá! Viszont mindjárt 7 óra. Elhozzam a kajádat?-kérdezte Niall témát váltva mikor az órájára pillantott, de a göndör csak megrázta a fejét.
-Vagyis... Hozd el a Louisét! Ha felkel úgy is ennie kell.
-Ne mondd, hogy addig itt akarsz ülni!-hüledezett az idősebb fiú.
-Neked nem kell... Elleszek.-rántotta meg a vállát a göndör.
-Te tényleg megőrültél!-fordult meg a másik, és elindult a folyosón.
Hosszú percek teltek el, mire a szöszi visszatért egy szalvétába tekert sonkás szendviccsel, és letette a Harry mellett lévő kis asztalra.
-Ööö...Adam megkért, hogy segítsek neki valamiben.-szólalt meg halkan.-Nem tudom, hogy miben, csak...
-Menj nyugodtan, tényleg megleszek.-nézett fel rá a zöld szemű a szavába vágva.-Nem várom el, hogy itt maradj.
-De miért nem jössz inkább te is? Később megint visszajövünk.
-Nincs kedvem.-rendezte el egyszerűen.
-Jól van, te tudod. Akkor később benézek.-fordult meg, és megint elindult arra amerről érkezett. Még a folyosó végéről visszafordult, de a barátja csak a vele szemben lévő ajtót bámulta, szinte rezzenéstelenül, ezért csak megrázta a fejét, és tovább ment.
Fél órával később Harry, már alig várta, hogy kinyíljon a kórterem ajtaja, mikor végre megtörtént.
egy kopaszodó, magas, szemüveges, 45 év körüli férfi lépett ki rajta a papírjaiba mélyedve.
-Mr.Blount! Hogy van Louis?
-Jajj Harry.-kapta fel a fejét az orvos meglepetten.- Azt hittem elmentél Niallel, mert hallottam a hangját... Nos, Louis állapota már teljesen stabil. Orvosként nem mondhatok semmi konkrétat, de sok vért veszített, és majdnem kiszáradt, úgyhogy infúzión van. Bemehetsz hozzá, ha gondolod, szerintem nemsokára fel is ébred, csak arra kérlek, hogy majd szólj, mert akkor is meg kell vizsgálnom.
-Rendben.-mondta a göndör, és már szinte azonnal bent is volt a szobában.
Lassan közelítette meg az egyetlen ágyat, ami ott volt, mert nem tudta mire számítson. Több mint 3 hete volt Louis is az intézetben, de még sosem látta a teljes arcát, mindenféle takarás nélkül. Mondjuk nem is nagyon járt a közelében azon az egy napon kívül, mikor leült hozzá, de a fiún akkor is kapucni volt, most viszont nyugodtan szemügyre vehette.
 Sápadt bőrével szinte beleolvadt a hófehér ágyhuzatba, barna haja kissé kócosan borult a szemébe, amik alatt sötét karikák húzódtak, az arca pedig enyhén borostás, és beesett volt. A nyakán és a karjain régi sebhelyek nyomai voltak láthatók, amiket a rövid ujjú póló nem takart el, és az egyetlen dolog ami jelenleg életben tartotta, az a karjából kilógó infúziós cső volt. Harry szíve összeszorult a látványra, nem gondolta, hogy ennyire rossz a helyzet. A fiú meggyötörtnek látszott, de még így is volt benne valami különleges, ami vonzotta őt. Angyali volt, és ártatlan, amihez lehunyt szemei valamint egyenletes szuszogása csak még több bájt adtak hozzá. Nagyon sajnálta a fiút, és el sem tudta képzelni, hogy min mehetett keresztül, de abban már biztos volt, hogy segíteni akar neki.
-Pihenj nyugodtan Lou. Itt biztonságban vagy.-suttogta, majd közelebb húzott egy széket, és leült, úgy, hogy kényelmesen rálásson, és miközben a fiú arcát fürkészte, mélyen a gondolataiba merült.
 Éjfél is elmúlt, és Harry szemei már szinte maguktól letapadtak az álmosságtól, mikor kezdte feladni a reményt, hogy Louis reggel előtt felébred. Közben Mr.Blount már háromszor is volt bent megnézni, hogy minden rendben van e, és egyszer Niall is, akit elküldött kávéért, de most újra nagy szüksége lett volna egyre. Mikor rászánta magát, hogy elmegy az automatáig, Louis szemei megrezzentek. Harry feszülten figyelt, és visszaült a székébe.
 A fiú lassan kinyitotta kék szemeit, majd a lámpa erős fény miatt, szinte azonnal visszazárta, aztán lassan felemelte kezeit az arcához, hogy megdörzsölje azt. Ekkor tűnt fel neki valami. Kipattantak a szemei, és a karjához kapott, de megnyugodott, mikor rájött, hogy csak infúziós vezeték van a karjába kötve. De várjunk! Infúzió? Mi a fene történt itt már megint? A szíve elkezdett erősen kalapálni. Gyorsan körbenézett, hogy felmérje a terepet, de csak még jobban megijedt mikor a tekintete összetalálkozott az őt vizslató zöld szempárral.
-Hol vagyok?-kérdezte határozottan, de halkan és le sem vette a szemét a mellette ülő fiúról.
-Az orvosi szobában. Elájultál a folyosón, és behoztalak.-Louis agyát a hallottak alapján villám sebességgel öntötték el az emlékek. Az, hogy mit csinált, és miért csinálta. Lebukott volna? Felemelte a bal kezét és rémülten tapasztalta, hogy friss kötés van rajta. Gyorsabban kezdte venni a levegőt, és hirtelen közeledni kezdtek a falak. Igen, biztosan lebukott... Elbaszta ezt is. Hirtelen úgy érezte megérdemelte ami az eddigi életében vele történt, mert tényleg nem képes semmire. Képek villantak be előtte. Halott emberek, vér, az apja pisztollyal a kezében, a nevelőanyja vérfagyasztó mosolya, a kegyetlen büntetések, és még sok más, ami eddig hozzátartozott a mindennapjaihoz.
-Louis.-szólalt meg mellette Harry rémülten, de a hang megint távolinak tűnt.-Louis!-kiáltott egyet, és megragadta a vállát, mire a fiú erőteljesen ellökte a kezét, de lélekben nem teljesen ott járt, szinte nem is volt tudatában a mozdulatainak.-Héj, mi a baj? Mr.Blount!-kiáltotta az orvos nevét a göndör rémülten. Nem értette mi történhetett, ami csak így egyik pillanatról a másikra felzaklathatta.
-A gyógyszereim. Kell a gyógyszerem!-ismételgette Louis szinte fuldokolva, mikor berontott az ajtón az orvos a kiabálásra.
-Mi történt?-kérdezte, de már fel is mérte a helyzetet, és az ágyhoz rohant. Harry hátrébb lépett, hogy helyet adjon, és lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket.-Louis, nézz rám! Nézz rám!-mondta Mr.Blount határozottan.-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Nagy levegő, kifúj.... Utánozz engem! Gyerünk, csak rám figyelj! Még egyszer!-mondta, a fiú pedig kétségbeesetten követe az utasításokat, és lassan jobban lett, de még mindig sűrűn kapkodta a levegőt.-Harry, hozz egy pohár vizet!-adta a parancsot a doktor, aztán elsietett az ágytól és kinyitotta a kis üveges szekrényt a szoba másik oldalán. Rövid kotorászás után visszatért Louishoz, és felé nyújtott egy fehér tablettát.-Ezt vedd be! Ez egy erősebb nyugtató.-magyarázta, mert a fiú először nem mozdult.-Most néztem át az orvosi lapodat, ezt kaptad a kórházban is.-fejezte be a mondandóját, mire Louis lassan felé nyújtotta a kezét, aztán mikor megkapta a vizet is, lenyelte a bogyót, és visszadőlt az ágyra nagyokat sóhajtva.
-Jobban vagy?-kérdezte a férfi mire egy bizonytalan bólintás volt a válasz.-Rendben. Tudod mi történt?-kérdezte a doki, mire megint csak bólintott. Hogyne tudta volna... Megint pánikrohama volt, ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban, és ez cseppet sem töltötte el jó érzésekkel, ahogy nyilván senkit sem hasonló helyzetben.-Rendben, akkor nem volt újdonság, nem kell magyaráznom?! Most már megnyugodhatsz, nem lesz semmi baj. Bekötök egy másik üveg infúziót, aztán megvizsgállak, jó?! Mindjárt jövök.-mondta aztán elhagyta a szobát.
-Biztos minden rendben?-hajolt közelebb a göndör, de Louis elhúzódott.-Nem kell tartanod tőlem.-mondta meglepetten és felemelte a kezeit, miközben eltávolodott, hogy ne hozza Louist kellemetlen helyzetbe. Fogalma sem volt róla, hogy mit kéne csinálnia, vagy mit nem, főleg hogy ő is enyhén sokkos állapotban volt, ahogy az imént végignézte a másik rohamát.

-Mit akarsz tőlem?-suttogta Lou. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy az orvos egyedül hagyta őket.
-Én... aggódtam miattad. Miután behoztalak még órákig eszméletlen voltál. Szinte egész délután.-mondta Harry, de Louis agya egyből a mondat elején megakadt, és alig volt képes felfogni a szavakat. Aggódott érte? Még soha senki nem aggódott érte.-Sajnálom ha megijesztettelek, végképp nem állt szándékomban. A múltkor is csak meg akartalak ismerni.-a fiú agyáig lassan jutottak el a szavak, de a göndör türelmesen várt.-Senkinek nem jó egyedül lenni.-folytatta, de ez a mondat, Louist szíven ütötte, és meghalt benne az a kis remény is ami az előbb a gondolataiba kúszott.
-Akkor csak szánalomból vagy itt...-suttogta maga elé lemondóan, ami persze Harrynek esett rosszul.
-Nem! Én miattad vagyok itt.-mondta, és felállt, mire Louis megint összehúzta magát. A göndör végképp nem értette, hogy miért érzi magát ennyire fenyegetve, de nagyon fájt ezt látnia. Sokféle folytatás kikívánkozott volna belőle, de nem akarta megbántani Louist, ezért a legőszintébbnél maradt.-Tényleg szeretnék a barátod lenni.-szinte suttogta, és mielőtt Lou válaszolhatott volna már ki is lépett a szobából pont elmellőzve az orvost, a másik pedig bambán bámult utána. Louis nem igazán értette, hogy mi történik körülötte, és a göndör szavait is, mintha csak álmodta volna, de megszólalni nem mert. Pedig azon az egy kicsi szón múlt volna, a nevén, és a göndör azonnal visszafordult volna, de nem volt benne biztos, hogy igazán ezt akarja. Nem Harry volt az első ember, aki az utóbbi időben kedvesen szólt hozzá, de viszont az egyetlen, aki valóban megpróbált közeledni hozzá, barátkozni, és beszélgetni vele, hogy pozitívabb irányba terelje a gondolatait. Most vajon mindent elrontott?
Pár perccel később Mr.Blount már be is kötötte az új üveg infúziót, aztán hozzá fogott elvégezni pár alap vizsgálatot, amihez a fiú monoton követte az utasításokat.
-Nem szédülsz?-kérdezte a férfi, de Louis megint csak a fejét rázta.-Fejfájás, hányinger?
-Semmi, csak fáradt vagyok.-ez persze nem volt teljesen igaz, de mindennél jobban szeretett volna már végre megint egyedül maradni. Még mindig eléggé fenyegetve érezte magát, mert egyedül volt, gyenge volt, és csak egy vékony póló volt rajta, ami másnak nyáron alap darab, de ő úgy érezte túl keveset takar. Szégyellte a kinézetét, és minden mást is magán, ezért is ijedt meg annyira mikor rájött, hogy Harry végig ott volt amíg aludt, így aprólékosan megfigyelhette. Mégis ugyanúgy viselkedett vele...Nem nézett rá máshogy, nem fordult el tőle...-futott át az agyán a gondolat. A göndör tényleg ennyire komolyan gondolta volna, hogy a barátja akar lenni?
-És a kezed?-szakította ki férfi a gondolataiból, és lenézett az említett testrészére, neki pedig megint nagyobbat dobbant a szíve.-Nem fáj?-Tudta, hogy nem kerülheti el a témát, de azért remélte, hogy lesz ideje átgondolni, hogy mit is mondjon, mert az igazságot biztos nem akarta. Közelebb húzta magához a karját, és megrázta a fejét.-Nem akarsz róla beszélni?-egy újabb nemleges fejrázás.-Rendben, gondoltam. Akkor nem erőltetem, de jár ide kedden és csütörtökön egy nagyon jó pszichológus, aki régi jó barátom. Örülnék neki, ha majd meglátogatnád. Hidd el, hogy ha valaki, akkor ő tud segíteni.-sorolta, de Louis nem reagált. Eszében sem volt pszichológushoz menni, semmi szüksége nem volt arra, hogy még egy ember hazudjon neki, ezért ezt már végleg el is döntötte. Mr.Blunt még egy darabig várt a válaszra, aztán mikor rájött, hogy az nem fog érkezni, bólintott egyet magának, és megfordult.-Jó éjszakát!-nézett még vissza az ajtóból, és lekapcsolta a villanyt.
Louis felsóhajtott mikor az ajtó bezárult és egyedül maradt. Végre átjárta a testét a nyugalom, ahogy körbe vette a csend és a sötétség, de most mégsem volt olyan az érzés mint általában, és nem csak amiatt mert idegen helyen volt.

A plafont bámulva gyorsan ellepték az agyát a gondolatok. "Aggódtam érted",  "Biztos jól vagy?", "Meg akartalak ismerni.", "Miattad vagyok itt",  "A barátod akarok lenni"-visszhangoztak a fejében a mondatok körbe-körbe. Hihetetlenül jól estek neki a kedves szavak, amiket 16 éve nem hallott senkitől, ezért szerette volna elhitetni magával, hogy végre normális élete lehet, de nem nagyon sikerült neki... Még nem. Már egy halvány reménysugár látszott, de nem tudta, hogy szabad e a közelébe engednie Harryt, aki látszólag őszintén szeretné megismerni. Ő az a fiú, aki csak úgy egyik pillanatról a másikra becsöppent az életébe, megmentette, és figyelmes volt vele. Nem faggatta mint az orvosok, hanem csak ott próbált lenni mellette, hogy ne érezze magát egyedül. Louis, bár nem tudott róla semmit a nevén kívül, mégis úgy érezte, hogy benne végre megbízhat, és a megérzései általában jók voltak.
Ez a pillanat volt az, amikor Louis, évek óta most először nem csak magát féltette valakitől, hanem valakit, ez esetben Harryt magától. Megint elbizonytalanodott. Miért kéne bárkinek is egy depis barát, aki képes a hülyeségeivel saját magát kórházba juttatni, akit folyamatosan különféle rohamok kínoznak, aki már nem tud önfeledten nevetni, akit belül teljesen megöltek? Harryt biztosan csak a kíváncsisága hajtja, mert most még érdekesnek találja a magába zárkózott, titokzatos új srácot, de ha megismerné, hamar megunná, mert rájönne, hogy ez nem csak átmeneti, ezért nyűggé és teherré válna. Harry is befordulna, mássá válna ha őt hallgatná, és látná nap mint nap, vagy otthagyná a francba újabb sebet ejtve ezzel a lelkén, olyat, amit már biztosan nem élne túl, és talán ezért nem is akar senkit a saját közelébe engedni.
 Mondjuk ebből még "jól" is kijöhetne. Sokszor megfordult már a fejében az öngyilkosság, de sosem volt elég erős, hogy megtegye, hiába állt  percekig késsel, gyógyszerekkel, esetleg kötéllel a kezében, vagy egy híd tetején, éjszaka, egymagában mikor a friss szél a hajába kapott. De talán pont csak ez a kis löket kellene, hogy átbillenjen, és végre "szabad" lehetne. Nem lennének problémák, újabb csalódások, se erőszakos emberek körülötte, vagy a kínzó rémálmok. Csak csend és nyugalom a megkínzott lelkének, ami így végre hazatalálhatna. Nem hiányozna senkinek, talán észre se vennék, nem keresnék.....
A torkát már megint a sírás fojtogatta és mivel egyedül volt, nyugodtan útjára engedte a könnyeit. Rájött, hogy Harryvel sehogy sem veszíthet. Vagy szerez vele egy barátot, aki hajlandó elviselni őt úgy ahogy van, és megérti, megvigasztalja a rosszabb, kilátástalanabb napokon, vagy végre megkapja az utolsó lökést, hogy véget tudjon vetni a szánalmas életének. De mi rá a garancia, hogy a fiú holnap, holnapután, vagy bármikor eljön még hozzá, vagy keresi a társaságát? Mi van, ha csak udvariasságból, és illemből mentette meg az eséstől, hozta be ide, aztán megbizonyosodott róla, hogy túléli, és az ajtóval együtt az életéből is nyugodtan kisétált, épp olyan gyorsan, ahogyan be?

Aznap este Harry sem tudott egykönnyen elaludni. Ahányszor lehunyta a szemét, hol Louis nyugodt, békésen alvó arcát látta maga előtt, hol azt a kétségbeesett kék szempárt, ami a lelkéig hatolt ahányszor csak ránézett. Hogy lehet valakit ennyire tönkretenni? Minek kell ahhoz történnie, hogy valaki így beforduljon, és mindenkitől tartson? Harry el sem tudta képzelni, pedig tényleg nagyon kíváncsi volt rá, hogy min mehetett keresztül szegény fiú, és hogy mi lehetett az ami miatt így egyik pillanatról a másikra bepánikolt. Nem szívesen hagyta az orvosiban egyedül Louist, de miután az megkapta a nyugtatót, és a feje fáradtan hullott vissza a párnára, úgy gondolta jobb lesz ha hagyja pihenni, ráadásul nem akarta frusztrálni a jelenlétével, mert tudta, hogy akkor nem aludna nyugodtan. Így hátha a nyugtató segít neki, hogy egy kicsit kipihenje magát.
Minden áron segíteni szeretett volna neki, és a jelenet után már biztosan el is határozta, hogy mindent meg fog tenni a fiú javulásának érdekében, még ha ez nehezebb is lesz, mint amilyennek először látszott.
Nagyot sóhajtott, és megpróbált végre elaludni, de az agya nem volt hajlandó leállni. Rosszabbnál rosszabb lehetőségeket vetített elé, hogy Louis vajon miért lett ilyen. Rettenetes érzés volt ez a fajta tudatlanság, ami felért a sötétben tapogatózással, mert amíg nem tudott semmit, addig nem tudott miben segíteni sem, már pedig amíg nem fér a fiú bizalmába, addig az biztos nem fog elárulni neki semmit. Vagy talán soha... Patthelyzet.
Harry felült és megdörzsölte a szemeit. Felvette a telefonját az éjjeliszekrényről, és miután az oldalán megnyomta a gombot, az vakító fénnyel töltötte be a sötét szobát. Hajnali 04:29 volt.
-Baszd meg!-nyögött fel panaszosan a másik ágyon fekvő szöszi.-Mondtam már, hogy vedd lejjebb rajta a fényt, vagy ne tartsd felém.
-Bocs....-kapott észbe Harry, és gyorsan megnyomta még egyszer, hogy lezárjon.-Nem akartalak felébreszteni.
-Már mindegy... Mi van Louis-val?-érdeklődött, és az oldalára fordulva feltámaszkodott a könyökére, miközben megdörzsölte a szemeit.
-Kb másfél órája felébredt, de szerintem azóta már megint alszik.
-Olyan hamar vissza is aludt?
-Igen, kapott egy erős nyugtatót.
-Azt minek?
-Mikor felébredt, szinte azonnal... nem is tudom... Mr.Blount azt mondta pánikrohama volt, pedig nem történt semmi ijesztő, vagy sokkoló. Alig kapott levegőt, a tekintete homályos lett, és alig volt tudatában annak amit csinál, de a doki fel volt készülve, és szerintem Louisnak se első alkalom volt, így annyira nem ijedt meg. Abból gondolom, hogy tudta, mit kell csinálnia, de kellett neki a segítség... én meg... lesokkoltam. Ha Mr.Blount nem hallott volna meg, akkor nem is tudom mi történhetett volna.-mesélte a göndör, és újra összeszorult a szíve, ahogy az agyába kúsztak az emlékképek.
-Komolyan?
-Nem, baszd meg... Ez itt a kész átverés show! Meglepetés!
-Jól van, nyugi. Neked se ártana egy nyugattó, nem kell ennyire kiakadni. Először is te keltettél fel hajnali ötkor, vagy még annyi sincs, úgyhogy viseld el, hogy lassan forog az agyam. Erre meg... nem tudom, hogy mit kéne mondanom.
-Már én se... És bocsánat.-sóhajtotta Harry.-Megkérdezte, hogy mit akarok tőle, de mikor őszintén elmondtam, szerintem nem hitt nekem. Eljöttem, hogy nyugodtan átgondolhassa, és tudjon pihenni, de most nem tudom, hogy mit csináljak.
-Most semmit, mert alvásra neked is épp olyan szükséged van, mint bárki másnak, de holnap mindenképp menj le hozzá, és legyél vele.
-Szerinted az segít? Úgy értem, nem akarom magam "ráerőszakolni". Szeretném ha minél előbb bízna bennem, vagy legalább csak ne tartson tőlem, és pont ezért elég teret is akarok neki hagyni, nehogy félreértelmezzen valamit.
-Énszerintem ha nem faggatod, csak hagyod, hogy szépen lassan magától oldódjon fel, akkor nem lesz semmi gond. Csak érezze hogy mellette állsz, meg ilyenek.
-Mikor lettél te ilyen bölcs?-kérdezett vissza Harry témát váltva, és egy kicsit elmosolyodott.
-Amikor a legjobb barátom megőrült.-válaszolta könnyedén a szöszi, és hozzávágott egy párnát a göndörhöz, amitől az drámaian elterült az ágyon.

Másnap, amint Niall elment egy barátjával a városba, Harry első első útja az orvosi szobába vezetett. Körülbelül kettő óra volt, tehát az ebédet épp most hordták ki a betegeknek. A göndör megállt egy pillanatra az ajtó előtt, és a kezét a kilincsre tette, de nem mozdult meg. Louis valószínűleg ebédel. Várjon egy kicsit, míg feltehetően befejezi, vagy csak egyszerűen nyisson be, és lesz ami lesz? De mit is mondjon neki a tegnapiak után?
Végül nem volt ideje sokáig hezitálni, mert a kilincs lenyomódott, és az ajtó kinyílt, kisebb szívrohamot hozva Harryre, és az épp kilépni készülő orvosra egyaránt.
-Jajj, Harry! De megijesztettél...-tette a kezét a mellkasára Mr.Blount, és elmosolyodott, miközben kisétált a folyosóra.-Mi járatban vagy erre felé?-kérdezte, mintha nem lenne nyilvánvaló, ugyanis abban a szobában csak Louis volt.
-Jó napot!-tért észhez lassan a fiú is.-Ööö... Louishoz jöttem. Hogy van most?
-Teljesen rendben, bár sejtéseim szerint nem valami sokat aludt az éjjel, és enni sem nagyon akar... Nem tudom mi lesz így, mert nem maradhat élete végéig infúzión.-sóhajtott a férfi, Harrynek pedig összeszorult a gyomra a hallottakra.
-Bemehetek hozzá?-kérdezte halkan.
-Persze.-állt arrébb Mr.Blount, de mikor Harry el akarta mellőzni, az orvos elkapta a karját, és visszahúzta, a résnyire nyitott szobaajtót pedig teljesen bezárta.
-Harry! Mondanom kell valamit... Nagyon szép tőled, hogy ennyire aggódsz érte, és megpróbálsz vigyázni rá.-mondta halkan, és közelebb hajolt a fiúhoz. A göndör nem értette, hogy mit akar ezzel, ezért értetlenül bólintott, és remélte, hogy lesz folytatás. A doktor gyorsan szétnézett a folyosón, és miután megbizonyosodott róla, hogy üres, halkan, szinte alig hallhatóan folytatta.-Louisnak nagyon nagy szüksége van most a támogatásra. Orvosként semmi ilyesmi információt nem adhatnék ki, de mivel látom, hogy nagyon a szíveden viseled a sorsát, jobb ha tudod ezt is. Igaz megbízhatok benned?-kérdezte, mire Harry óvatosan bólintott, mert el sem tudta képzelni, hogy mit fog most hallani.
-Nos, az a helyzet, hogy mikor megkaptuk Louis papírjait, többek között én is átolvashattam mindet, nem csak az orvosi részt. Rendőrségi nyilatkozatok fénymásolatára, és hasonlókra gondolok, valamint egy kicsit jobban utána is néztem a dolgoknak. Hogy is kezdjem? Szóval, szerintem te okos fiú vagy, és már magadtól is rájöhettél, de inkább elmondom én is, hogy Louist... kiskora óta bántalmazták.-bökte ki, ami a fiút enyhén sokkolta, mert ugyan számított erre a válaszra, és elég nyilvánvaló is volt, de mégis szörnyű volt szembesülni vele, hogy tényleg ez történt.-De ne csak arra gondolj, hogy néha-néha megverték... Nagyon durva emberek voltak a szülei. Harry, figyelj rám! Amit most mondok az nagyon bizalmas! Értetted?-kérdezte, a fiú pedig határozottan bólintott.-Az édesapja meghalt aznap, mikor Louis a kórházba került, a nevelőanyját pedig letartóztatták, de Louis úgy tudja, hogy ő sem élte túl, és ez jó lenne ha így is maradna, mert az ő érdekét szolgálja. Először én is alig akartam elhinni, de nem az a nő volt az egyetlen aki azon a napon börtönbe került. Egy csomó emberüket letartóztatták, és a kihallgatásokon derült ki, hogy volt egy titkos "vállalkozásuk." Mind bérgyilkosok voltak, és egyazon szervezethez tartoztak, így rengeteg elveszettnek hitt hulla került elő különböző évekből. Mindegyiket brutálisan megkínozták a haláluk előtt, és sokukon nemi erőszak nyomait is felfedezték. Szóval...
-Úgy érti....?-nyelt nagyot Harry, és alig tudott megszólalni, de ha már így alakult mindent tudni akart.
-Igen... Nem kizárt, hogy Louis is átélt ilyesmit, valamint, hogy első sorból nézhetett végig elég komoly gyilkosságokat, amiket még egy felnőttnek is nehéz, vagy szinte lehetetlen feldolgoznia, nem egy kisgyereknek, aki majdnem minden nap részese volt 16 éven keresztül. Kitudja miket kényszerítettek rá...
-Ez rettenetes....-suttogta maga elé a göndör teljesen lesápadva, és remegett mindene. Nagyon sokszor elképzelte már, hogy mi történhetett, de erre nem talált szavakat. Remélte, hogy csak álmodik.
-Az. Valószínűleg azért fél ennyire mindenkitől, mert többen is bántották, lehet még olyanok is, akiket se előtte, se utána nem látott többet, de ez mind csak feltételezés. Orvosi szemmel így látom, mert valamennyire konyítok a pszichológiához is, de csak egy kicsit. Ha így volt, akkor tényleg nagyon nagy szüksége van végre egy biztos pontra, akiben megbízhat, mert az is csoda, hogy még életben van. Azért mertem ezt elmondani neked, mert te egy nagyon okos, és érett fiú vagy, valamint látom, hogy komolyan érdekel Louis jólléte. Ezzel, hogy ezt most elmondtam, a munkámat tettem kockára, és így jóformán az egész eddigi életemet is, de tudnod kellett. Ígérd meg, hogy még neki sem mondod el, hogy miről beszéltünk! Tudom, hogy ez most nagyon nehéz lesz, de ne is sejtse, hogy bármit is tudsz róla, és senki más se! Rendben?
-Lakat a számon!
-Rendben van.-húzta ki magát a férfi, és egy apró bólintás után távozni készült, de most Harry állította meg.
-Mr.Blount!-szólt utána, mire az megfordult.-Köszönöm!-csak ennyit tudott kinyögni, a férfi pedig halványan elmosolyodott, aztán integetett, és befordult az egyik folyosóra.
Harry még pár percig állt a folyosó közepén, megpróbálva összeszedni a gondolatait, ami nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogy először gondolta. Így már kezdett világossá válni számára hogy Louis miért reagált úgy bizonyos dolgokra, ahogy, és rájött, hogy az a fiú akit mindenki első perctől kezdve lenézett, és kinevetett azért mert ennyire különbözött és elzárkózott, valójában nem csak egy depressziós kisfiú aki a szüleit gyászolja, mint ahogy sokan gondolták, hanem épp ellenkezőleg.
Egy igazi harcos.