Scars (part 5.)

-Állj! Louis, egy szót se értek. Mondd el még egyszer, de lassan! Szóval, ki volt az?
-Épp ez az, hogy fogalmam sincs. -csapott az ágyra maga mellé tehetetlenül, és még mindig zokogott.-Nem emlékszek rá... Arra se, hogy valaha egyáltalán találkoztunk.
-Jól van, nyugodj meg! Nem hiszem, hogy ilyet tettél volna, bárki is legyen az aki mondta...-törölte le a fiú könnyeit a göndör, aztán felállt, és a kezét nyújtotta neki.-Gyere, mossuk le a vért, mielőtt olyan lesz a takaród is, utána meg segítek feltakarítani, hogy ne kelljen magyarázkodni. Jó?-Louis csak lassan bólintott, de nem mozdult.-Gyere, mielőtt valaki meglátja!-ismételte meg Harry kedvesen, és megfogta a másiknak a kezét. Lou felkelt a helyéről, és elindult az ajtó felé, ő pedig felvette a fehér kendőt az ágyról, és utána ment.
-Minden oké?- sietett oda Louishoz, mikor meglátta, hogy az pár méterre az ajtótól, a falnak támaszkodva fogja a fejét, a kérdésre pedig csak kicsit megrázta azt.
-Nem vagyok valami jól...
-Azt igazából nem is csodálom.-vágta oda  a göndör kicsit indulatosabban.-Szinte semmit nem eszel, jóformán csak a gyógyszereken élsz, meg ráadásul ilyenekkel rontod még jobban a helyzetedet.-szidta le.-Nem lesz jó vége!
-Sajnálom.-nyögte a kisebb, és közben összehúzta magát, mert a folyosón 2 fiú közeledett feléjük, rajta pedig csak egy vékony, fekete póló volt, ami miatt kiszolgáltatottnak érezte magát, nem beszélve arról, hogy biztos volt benne, hogy a szokásosnál is rosszabbul néz ki.
-Ne tőlem kérj bocsánatot, mert magadat bántottad! Meg akarsz halni?-folytatta a másik, mert nem vette észre a közeledőket. Bár azok csak épphogy egy pillantást vetettek  rájuk, aztán továbbhaladtak, Louisnak mégis rosszul esett, hogy Harry előttük szidta le, bár teljesen igazat adott neki. Megint egy könnycsepp gördült le az arcán.-Ne.. ne csináld ezt!-szólalt meg megint Harry, de most sokkal lágyabban.-Bocsánat, én nem akartalak megbántai, csak nagyon aggódok érted.- vallotta be lesütött szemekkel.
-Nem baj... igazad van...-mondta, és a göndörbe kapaszkodva megint elindult. Harry még most is meglepődött, hogy milyen vékony, ahogy átkarolta a derekát, hogy minél jobban segíthessen neki. Mikor beértek a fürdőbe, egyből a csaphoz irányította a fiút.
-Segítsek lemosni?
-Nem, megoldom.-válaszolta, és megnyitotta a vizet. Ahogy alátartotta a kezét, hangosan felszisszent, de eszében sem volt elhúzni onnan, csak lehunyta a szemét, és egy kis időre hátrahajtotta a fejét.
-Mivel csináltad? Elvették a pengédet, nem?-kérdezte Harry a zuhanyfülkének támaszkodva, miközben Louis minden mozdulatát figyelemmel követte, amint megszabadította az alkarját az itt-ott már száraz vértől.
-Volt még egy. Azt hittem már rég nincs meg, de valahogy a kezembe akadt, és amúgy a borotvából se lett volna nehéz kiszedni, csak el kell törni a műanyagot....
-Ugye tudod, hogy ez nem megoldás?!
-De legalább egy pillanatnyi enyhülés.-sóhajtotta Louis megtörten, miközben megtörölte a kezét, aztán megfordult a göndör felé, és nekidőlt a mosdókagylónak.
-Attól még nem csinálhatod...-nyújtotta át a kendőt a fiatalabb.
-Megcsinálod?-kérdezett vissza Lou, Harry pedig azonnal ellökte magát az eddigi helyétől, és elé lépett majd visszavette a kezéből az anyagot.
-Meg, de abba kell ezt hagynod. Kérlek! Nagyon megijesztettél... Ígérd meg, hogy nem csinálod ezt még egyszer...-kérte, miközben a helyére tette a kendőt, és bekötötte. Louis csak bólintott válaszul, de nem nézett fel.-Louis, légyszíves nézz rám!-emelte meg a fiú fejét óvatosan, és mélyen a szemébe nézett.-Megígéred?
-Megígérem.-mondta ki végül kis hezitálás után alig hallhatóan, de őszintén, és elszántan. Ha más ilyesmit kért volna tőle valaha is, max a szemébe röhögött volna, miközben egyből valami éles tárgy után nyúl, de Harry kedvéért bármire képes lett volna. A közelében olyan volt, mint akit hipnotizáltak.
-Rendben, akkor ha bementünk, akkor ideadod azt a pengét?-kérdezte Harry, mert remélte, hogy sikerült tényleg meggyőznie, de a másik most nem válaszolt, csak nagy szemekkel nézte az arcát, és arra próbált rájönni, hogy komolyan gondolta e.-Most ígérted meg... Akkor nem lesz rá szükséged...-próbálkozott tovább a göndör.
-Jó.-egyezett bele nagyot sóhajtva Louis.
-Ne aggódj, majd én segítek rendbe jönni.-simogatta meg a karját a másik.- Majd mindig együtt lemegyünk kajálni, hogy ne kelljen kihagynod a pánikrohamaid miatt, mert ott leszek veled, ha baj van, és ha kicsit megerősödtél, akkor esetleg elmehetünk futni, vagy valami. Vagy Niallel megtanítunk focizni is. Minden jó lesz, megígérem!-mosolyodott el Harry. Louis lassan felfogta a hallottakat, aztán hirtelen ölelte át a számára már lassan angyalnak titulált fiút, aki meglepődött de azonnal köré fonta a karjait.
-Mivel érdemeltelek ki?-suttogta.
-Azzal, hogy te nagyon jó ember vagy...tudom. A töredékét sem érdemelted annak amit kaptál, de mostmár minden rendben lesz.-simogatta meg a hátát Harry.
-Nem tudom, hogyan fogom tudni neked ezt valaha is meghálálni.
-Úgy, hogy nem csinálsz ilyen hülyeségeket... Rendben?-kérdezett vissza, és egy kicsit hátrébb mozdult Louistól, hogy láthassa az arcát. A fiú most már az örömtől szipogott, de közben hevesen bólogatott.-Na menjünk, és takarítsunk fel!-ragadta karon, és a szoba felé tolta. Út közben szereztek egy rongyot a takarítónőtől, aki mindenképpen segíteni akart, bármit is kell feltörölni, de nagy nehezen Harry meggyőzte, hogy meg tudják oldani ketten is.
-Add ide, majd megcsinálom.-kapta ki Louis a rongyot a göndör kezéből, aki hirtelen megszólalni se tudott.-Nem várhatom el, hogy ezt is te csináld, és nem is akarom... Már jól vagyok.-bizonygatta, és letérdelt a földre, hogy munkához láthasson.
-Biztos? Akkor itt hagyhatlak egy kicsit?-kérdezte, mire a kisebb felnézett, és csak bólintott egyet.-Jó, akkor mindjárt jövök.-azzal ki is sétált, de ügyelt arra, hogy az ajtót gondosan becsukja maga után. Azért mégsem lenne jó, ha valaki benézne, mert nem mindennapos, és bizalomgerjesztő látvány, ha egy amúgy is labilis idegállapotú srác vért súrol fel padlóról, még akkor sem, ha nem sokról van szó, jelen esetben csak pár foltról. Mikor befejezte, alaposan körülnézve, gyorsan kisurrant a mosdóba, hogy kiöblítse a rongyot, amíg van rá mód, ugyanis tudniillik a vér nehezen jön ki- és le bármiről. Mikor visszaért, és benyitott a szobába, egy pillanatra megállt benne az ütő, de hamar kapcsolt, és kifújta a levegőt, majd becsukta az ajtót.
-Ilyen gyorsan vissza is értél?-sétált beljebb, és az ablakba terítette a kicsavargatott anyagot.
-Igen, csak a kisboltba szaladtam ki, itt van majdnem szemben. Gyere ide!-paskolta meg az ágyát maga mellett Harry, majd megvárta míg a kisebb helyet foglal.-Tessék, idd ezt meg!-nyújtott át neki egy fél literes üveget.-Sok vért veszítettél, úgyhogy muszáj lesz egy kis külső segítség a szervezetednek. Sajnos bort nem adnak ki 18 év alattiaknak, úgyhogy be kell érnünk ezzel.-mosolyodott el.
-Nem is ihatok alkoholt a gyógyszerek miatt... Amúgy mi ez?
-Vitaminos víz... elvileg sokféle van benne, de lehet csak kamu. Egy próbát megér, legalább finom.-tartotta még mindig az üveget, mire Louis elvette tőle, és lecsavarta a tetejét.-Jó látni, hogy már jobb színben vagy. Hoztam müzliszeletet is, hogy legalább legyen valami a gyomrodban vacsoráig.-túrt a zsebébe, és a fiú ölébe ejtette a két csokit.
-Nem igazán szeretem...-húzta el a száját Lou.
-Nem kérdeztem... A "nem igazán", az nem azt jelenti, hogy rá se bírsz nézni, úgyhogy muszáj lesz megenned.-nézett rá Harry jelentőségteljesen, de Louis csak továbbra is húzta a száját.-Addig nem megyek el, míg el nem fogy legalább az egyik!
-Ez nem jó zsarolás, mert akkor persze, hogy nem eszem meg.-csúszott ki a kisebb száján, de azonnal meg is bánta, és a szája elé kapta a kezeit, miközben egyre jobban elvörösödve várt, hogy milyen reakciót vált ki a göndörből. Mikor az felnevetett rajta, lassan kifújta a levegőt, de még mindig csak nézte az arcát, és megpróbált rájönni, hogy mi olyan vicces ezen, de legalább nem vette sértőnek, tolakodónak stb. Vajon a göndör tudhatja, vagy egyáltalán sejtheti, hogy mit érez iránta, és azért reagált így?
-Lou, Lazíts már!-feszegette le a másik kezeit annak szájáról.-Nem kell minden második mondatod után ezt csinálnod. Nem kell előttem szégyenlősnek lenned semmilyen téren... Nekem bármit elmondhatsz... Rendben? Mondd ki nyugodtan amire gondolsz, nem fogom leharapni a fejedet.-mosolyodott el halványan, amit Louis is viszonzott alig láthatóan, de még mindig félt a továbbiaktól.-Lou.... Egyezzünk meg abban, hogy mindig őszinték leszünk egymással, és mindent elmondunk a másiknak, jó?-nézett  kérlelően a világoskék szemekbe, amik nagyon figyeltek rá, és látták, hogy valamit nagyon el akar még mondani neki, ezért kell ez a nagy körítés, így csak beleegyezően bólintott. Egyébként is, ő is ezt tartotta a legjobbnak, mert szüksége volt valakire, akiben megbízik, és bármi baja van, kisírhatja a vállán, ahogy eddig is tette. Nem akarta elveszíteni Harryt a hülyeségei miatt.-Jól van.-fogta a fiú arcát a 2 tenyere közé a göndör.-Tudnod kell, hogy én is ezt érzem amit te, ettől nem kell megijedned. Ha tehetném örökre itt maradnék, mert nem akarlak egyedül hagyni egy pillanatra sem, annyira féltelek.-mondta ki a világoskék szemekbe nézve. Louis teljesen meghatódott a hallottakra, és már a sírás fojtogatta, de nem akarta utat engedni a könnyeinek. Most nem. Harry tényleg szereti őt, még ha nem is olyan értelemben, ahogy ő a göndört, de száz százalékig mellette áll, és ez most legalább annyit jelentett számára.
Hirtelen gondolattól vezérelve Harry nyakába borult, és szorosan átölelte.
-Sajnálom, hogy elrontottam a délutáni programunkat.-suttogta.
-Semmi baj édes...-fonta köré a karjait a fiatalabb, és az egyik kezével Louis hajába túrt hátulról, ahogy az a vállán pihent.-Majd elmegyünk egy másik napon. Hosszú még a nyár, és még sok mindent szeretnék mutatni, de ma már későre jár. Szeretnéd, hogy itt aludjak?



A kirándulást végül egy héttel eltolták,
Mikor kiértek, Harry azonnal kidőlt a fűbe, szinte lendületből, amitől Louisnak összeugrott a gyomra. Azt hitte elesett, így mikor a göndör mosolyogva megfordult, és közölte, hogy megérkeztek, nagy kő esett le a szívéről.
-Hát nem csodálatos?!-tette a karjait a feje alá Harry, és kényelmesen elhelyezkedett.
-De. Gyönyörű, és tényleg nagyon nyugodtnak tűnik.
-Az is.
-Honnan tudtad, hogy ez itt van? Úgy értem először...
-Nem tudtam. Niallel egyszer unalmunkban erre bóklásztunk, és véletlenül ráakadtunk. Azóta elég sokszor voltunk itt. Soha nem láttam itt mást.-mesélte, Louis pedig csak bólogatott, jelezve, hogy értette és figyelt attól függetlenül, hogy ide-oda járkált, és körülnézett. Harry minden mozdulatát figyelemmel kísérte a szeme sarkából, mert addig volt nyugodt, míg látótávolságon belül tudta, nem mintha Louisnak akár csak egy másodpercre is eszébe jutott volna eltűnni.-Megnézed, hogy hideg e?-ült fel a göndör, mikor Louis leguggolt a kis csillogó vizű patak mellé. Csak bólintott egyet, és végigsimított a kristálytiszta vízen, aztán hátranézett Harryre. Nagyot dobbant a szíve, és ezzel együtt látványosan összerezzent, mert nem gondolta, hogy az említett csak alig másfél méterre lesz tőle. Egy másodperce még a tisztás túlsó felén lustálkodott, és onnan kiabált, így Louis hirtelen még azt is elfelejtette amit mondani akart.
-Mi az?-állt meg azonnal a göndör, és nagy szemekkel nézte a rémült arcot.
-S..semmi. Jó a víz.-mondta ki nagy nehezen Louis, és minél jobban kerülte a szemkontaktust.
-Nem akartalak megijeszteni...-guggolt le mellé a magasabb, és még mindig a másik arcát nézte, miközben a kezét a hátára simította.
-Cs-csak nem számítottam rá, hogy ilyen közel vagy.-rejtette az arcát Louis a két tenyerébe, hogy eltakarja hirtelen vörössé vált arcát. Annyira bízni szeretett volna Harryben, de közel sem volt olyan egyszerű, mint amilyennek tűnt. Még csak 16 éves volt, de eme rövid idő alatt is annyi pofont kapott már az élettől, hogy ez érthető is volt, és ráadásul haragudott is magára amiért ilyen idióta módon képes beégetni magát még az előtt az egy ember előtt is, aki egyáltalán érdeklődik felőle, és gondoskodik róla. Két kezet érzett meg a csuklóin, amik gyengén jelezték, hogy vegye el a sajátjait az arca elől, de nem akart reagálni a szavak nélküli kérésre.
-Lou... Ne csináld már! Nincs miért szégyenkezned, már megbeszéltük.-mosolygott rá Harry, és kitartóan, de óvatosan húzta a másik kezét, míg az meg nem adta magát neki.-Olyan aranyos vagy...
-Én?-kerekedtek ki a szemei hitetlenül.
-Igen, te! Miért nem hiszed el, hogy csodálatos vagy?
-Mert te vagy az első és egyetlen akitől valaha hallottam.... ráadásul te is biztos csak azért mondod, mert ennyire szánalmas vagyok, és sajnálsz...
-Most miért mondod ezt?-biggyesztette le az ajkait szomorúan a göndör. Tényleg nagyon fájtak neki a fiú szavai, mert ő akár az életét adta volna érte, de megpróbált erős maradni.-Én azért mondtam, mert így gondolom! Hosszú idő óta te vagy a legértelmesebb, és leghelyesebb srác akivel beszélgettem.-csúszott ki a száján, de már mindegy volt. Igazából nem is bánta, mert nem akarata elveszíteni az egyik legjobb barátját, aki ráadásul nem is volt közömbös számára.-Én nagyon élvezem a társaságodat, bárki bármit mondjon.-mosolyodott el újra magabiztosan, és magához ölelte a kisebbet, akinek most is mindennél jobban estek a kedves szavak.
-Én is szeretek veled lenni.-simult a védelmező karokba, és szívesen folytatta volna még a mondatot, de ami következett volna, azt még magának sem merte igazán bevallani, a göndör szemébe mondani pedig valószínűleg sohasem lesz képes.
-Nincs kedved belemenni a vízbe?-súgta a fülébe Harry pár perc meghitt csend után, és elszakadt tőle, hogy lássa az arcát.
-Nem akarok vizes lenni.-válaszolta az idősebb a pulcsija ujjának a szélét gyűrögetve, pedig legszívesebben már ugrott is volna a frissítőbe, de valami visszatartotta. Maga sem tudta, hogy mi, talán csak nem akarta még jobban beégetni magát, ha valami balul sül el.
-Rövid nadrág van rajtad, a víz meg max térdig ér. Esetleg a széle lesz vizes, de meleg van, megszárad.-állt fel a göndör és smaragd szemeivel szinte megbabonázta Louist.-Naa..gyere!-rúgta le a cipőjét, és elindult a patakba befelé. Tett pár lépést aztán kérlelően fordult vissza a még mindig egy helyben ácsorgó fiúhoz, és kinyújtotta a karját. Louis egy darabig habozott aztán lehajolt, ő is lehúzta a cipőit, majd megfogta a felé nyújtott kezet, és lassan elindult.
-Na?-mosolygott rá a göndör.
-Így mégis nagyon hidegnek tűnik.-ismerte be Louis, és meg is borzongott, nagyobb mosolyt csalva Harry arcára.
-Majd megszokod. Feltétlenül szükséges az a pulcsi?
-Nincs alatta semmi...-válaszolta az idősebb, mikor mellé ért. Esze ágában sem volt félmeztelenre vetkőzni.
-És? Itt nem lát senki.-kapta le a sajátját Harry, kihajította a partra, és újra Loura nézett, de ő csak megrázta a fejét, és egyszerűen felgyűrte az ujját a sajátjának. Érezte, hogy megint pirul az arca, és nem mert felnézni az immár póló nélkül álldogáló göndörre. Kezdte úgy érezni magát, mint egy tizenéves kislány, aki életében először szerelmes, és bár ezzel nem is nagyon hibázott mellé, persze a kislány részt kivéve, de legszívesebben a föld alá bújt volna el.-Oké, nem erőltetek semmit, de legalább akkor vedd át az én pólómat. Az legalább vékonyabb, és eleve rövid az ujja.-ajánlotta fel, mire Louis félre nyelt, és majdnem megfulladt a saját nyálában, bár elég diszkréten sikerült a dolog, mert a másik ebből semmit nem vett észre.-Nem nézek oda míg átveszed, ha zavar.-fejezte be a feleslegesnek hitt győzködést, de ekkor Louis bólintott egyet, és elindult a part felé. Harrynek egy hatalmas, őszinte mosoly terült szét az arcán, és ígéretéhez híven hátat fordított, pedig nagyon is szerette volna végignézni amint a másik átöltözik. A kisebb még visszafordult egy utolsó pillantást vetni a göndörre, hogy betartja e az ígéretét, és mikor meggyőződött róla, hogy igen, lekapta a pulcsiját, és felemelte a földről a sima, szürke pólót majd a helyére ejtette a sajátját. "Harry illata" van... Emelte az arcához, és nagyot szippantott bele.
-Kész vagy?-türelmetlenkedett Harry. Már nagyon látni akarta.
-Öö... Mindjárt..-kapott észbe és kibogozta a ruhadarabot, majd gyorsan belebújt.-Most már igen.-nézett végig magán, és a másik is megfordult. Mikor meglátta egy pillanatra benntartott a levegőt, és ha akarta volna, sem tudta volna levenni róla a szemét. Louisra nagy volt a felső... nagyon nagy. Az alja több mint a combja közepéig lógott, így a nadrágja is alig látszott ki alóla, az ujja majdnem a könyökéig, a nyaka kivágása egészen láttatni engedte kulcscsontjait, vékony alakja pedig szinte teljesen eltűnt benne. -Na?-kérdezte Louis félénken, a göndört pedig nem sok választotta el attól, hogy hangosan felnyögjön, vagy odarohanjon, és csókokkal halmozza el a kisebb minden testrészét, de nem tehette, pedig nagyon szerelmes volt.-Tudtam, hogy nem kellene...-hajtotta le a fejét Louis szomorúan, és ez rántotta vissza Harryt a valóságba.
-Mit, hogy nem???-nyögte ki az értelmetlen választ.-Cs..Csak keresem a szavakat... Wow...-mondta elismerően.-Eszméletlenül nézel ki.-nyögte ki végül, mert nem talált kifejezőbb szavakat, és végigkísérte a másik összes apró mozdulatát, ahogy az belépett a patakba.-Gyere, találtam valamit, ami tetszeni fog.-mosolyodott el újra, és megvárta, míg Louis mellé ér, majd átkarolta a derekát. Nem tudta miért tette, de annyira automatikus volt számára a mozdulat, hogy csak akkor döbbent le maga is a dolgon, mikor Louis nagy szemekkel, alig pár centiméterről vizslatta az arcát, és teljesen meglepett volt. Nem szólt egy szót sem, sőt meg sem mozdult, csak várt. Mindkettejüket egyformán lepte meg a szokatlan érintés, de egy rövid, kínos pillanat után Louis közelebb dőlt, egyenesen a biztonságot adó test oldalához simult, és halványan elmosolyodott, ezzel levéve a fiú vállairól az imént keletkezett mázsás súlyt. Nem rémült meg, csak egyszerűen a karjaiba dőlt, és rábízta magát, mintha teljesen természetes lenne, akár csak az, ahogy ő magához rántotta fél perce.-Nézd csak! Milyen szép.-hajolt le, és kiemelte a vízből azt, amiért odahívta Louist. Egy fél kagylóhéj volt.
-Ezt jó messziről sodorhatta ide a víz.-állapította meg a kisebb, mikor Harry a kezébe adta.-Csillog a belseje.-tartotta a göndör orra elé, mint egy kisgyerek aki először lát ilyet. A fiatalabb csak csendben nézte, hogy a másik egy ilyen apróságnak is mennyire tud örülni, és ez felmelegítette a szívét.
Később ő már a parton üldögélve figyelte, ahogy Lou fel-le mászkált a patakban, és hol a kavicsokat, hol az apró halacskákat tanulmányozta, néha-néha ellenőrizve, hogy a göndör még ott ül e a helyén. Ilyenkor csak egymásra mosolyogtak, de nem szóltak semmit, mert nem volt rá szükség. A szél kellemesen lengedezett, a madarak folyamatosan csicseregtek, Louis pedig élvezte a nyugodt perceket.  Annyira ártatlan volt, és annyira gyönyörű. Most először tényleg boldognak, és felszabadultnak látszott, mintha újra kisgyerekké vált volna, aki most büntetlenül felfedezhet bármit, és mintha minden gondját, és emlékét messze fújta volna a szél, Harry pedig őszintén kívánta, hogy bár tényleg így lenne. Imádta, mikor a kisebb elmosolyodott, és legszívesebben minden pillanatot megörökített volna, de tudván, hogy ahhoz Louis nem járulna hozzá, inkább csak minden apró részletet alaposan az eszébe vésett.
Kitudja mennyi idő telt így el, mikor Lou kisétált a partra, és Harry felé vette az irányt, hogy egy kicsit lepihenjen.
-Nem vagy éhes?-kérdezte a göndör figyelmesen, és a hátizsákjába túrt, de a másik csak szokásához híven megrázta a fejét.-Gondolhattam volna... Te sose vagy éhes, utána meg egyszer csak eltűnsz itt nekem úgy lefogysz. Na, ülj csak le!-mosolygott, de közben ellentmondást nem tűrően intett a fejével a fiúnak, aki azonnal helyet foglalt mellette törökülésben. A göndör már nyomta is a kezébe a fóliából félig kicsomagolt sonkás szendvicset.-Legalább a felét edd meg.-kérte, és nézte ahogy Louis jóízűen beleharap.
-Na ugye!-csapott a térdére felkiáltva pár perccel később, és gondolatban vállon veregette magát, mikor a fiú csak az üres fóliagombócot dobta vissza a táskába. Még hogy nem volt éhes...-Jól laktál?
-Abban biztos lehetsz...-tette a kezét a hasára a srác.
-Jól van, akkor igyál is rá, nehogy utána bajod legyen tőle.-nyújtotta át neki a másfél literes üveget, amiből csak annyi hiányzott amit ő ivott nemrég. Louis megköszönte, majd lecsavarta a tetejét és jól meghúzta a hidegvizes üveget, ami tökéletesen felfrissítette.
-Olyan jó nézni ahogy eszel, hogy tisztára még én is megint megéhezek.-szólalt meg csillogó szemekkel nézve, ahogy a göndör a harmadik szendvicset bontja fel.
-Van még, ne aggódj.-húzta közelebb magához a táskát, és megint belenézett.
-Nem, nem kérek... tele vagyok.-utasította el, és amint rátekerte a kupakot az üvegre, hátradőlt a selymes fűbe.-Imádom a madarak csiripelését hallgatni.-jelentette ki, és a kezeit kényelmesen a feje alá igazította.
-Én is.-válaszolta a göndör, és ezzel annyiba is maradt a beszélgetés. Csend telepedett közéjük, és bár azért, mert hirtelen egyikőjük sem tudott mit mondni, mégsem volt kínos, inkább békés, meghitt.
A délután gyorsan telt, de Louis élete legjobb napjaként zárta a tudatába ezt a napot, attól függetlenül, hogy a reggele nem indult zökkenőmentesen. Muszáj volt lemennie az orvosiba, mert Miss White szerint ideje volt a kontrollnak, amivel alapvetően semmi baj nem lett volna, de másik doktor helyettesítette a már jól ismertet. Egy teljesen idegen, és magas férfi, fekete hajjal, sötét szemekkel, és szigorú beszédstílussal, akivel ezért Louis számára igencsak felkavaró volt a találkozás. Ráadásul eléggé felbosszantotta az is, hogy a saját nevelője nem figyelmeztette, vagy mutatta be őket egymásnak mielőtt a férfi gondjaira bízza, pedig tudta jól, hogy neki nem csettintésre megy az ismerkedés, főleg nem egy ilyen ijesztő fazonnal. Miután Harry megnyugtatta, és elmagyarázta, hogy több mint 600 gyerekhez, akiknek a 70 százaléka 10 év alatti, nagyon kevés felnőtt van. Alkalmazott jó pár van, de nevelő csak 5-6, így mindenkinek ezer felé kell szakadnia minden percben, és nem tarthat mindenki mindent a fejében. Persze ez nem mentség, de gondolván, hogy egy majdnem 17 éves fiú el tudja látni magát kellőképpen, inkább a kicsikre koncentrálnak. Még így is nagy szerencséjük van, mert Harry szavaival élve:"Ez a hely a többi árvaházhoz képest egy kibaszott palota."
De ez már csak egy ködös emlék volt már, mert most az volt a legfontosabb, hogy felejthetetlenné tegyenek minden percet egymás számára. Lepkére vadásztak, virágot szedtek, amiből aztán Harry neki állt koszorút csinálni, majd mikor végzett gondolkodás nélkül Louis fejére tette, és közben nagyokat nevettek, ahogy össze-vissza kergették egymást hol ezért, hol azért. A göndört nagyon meglepte, és nagyon örült is neki, hogy a kisebbnek milyen jó humorérzéke van, mikor kellőképp feloldódott, aztán már gond nélkül ment a hülyéskedés is.
-Ki vagyok... Végem van..-fújtatott a gödör, és megint a fűben talált kényelmes pihenőhelyre. Louis nem sokáig gondolkozott, ő is helyet foglalt, majd hátradőlt a fejét a másik hasára téve. Harry nagyot sóhajtott, aztán a közelebb lévő keze a fiú mellkasára kúszott, és óvatosan simogatni kezdte azt. A kisebb azonnal érezte, hogy pillanatok alatt ellazul, és még valami mást is kezdett érezni, de nem mert neki komolyabb figyelmet fordítani. Csak felhúzta a lábait, és magában hálálkodott, hogy annyira nagy rá a kölcsön kapott felső. Egy ideig nézegették a felhőket, és azon veszekedtek, melyiknek milyen alakja van, de Harry egyre jobban csak sóhajtozott.
-Na, ki vele!-fordította el a fejét Lou, hogy láthassa a gyönyörű arcot.
-Nincs semmi.-válaszolta halkan, és a fiú haja közé túrt óvatosan, majd a selymes tincseivel kezdett játszani.
-De érzem, hogy van... Megbeszéltük, hogy mindent elmondunk egymásnak. Bennem megbízhatsz!-emelte fel a fejét Louis, ezzel kihúzva a haját a másik ujjai közül de most fontosabb volt, hogy minél jobban lássa az arcát, ezért felkönyökölt.
-Jajj Lou.. Nehogy félre értsd, én az életemet is rád bíznám annyira bízok benned.-lökte fel magát ülő helyzetbe, ezért a kisebb is így tett.-Pont ezért olyan nehéz kimondanom azt amin hetek óta gondolkozok. Nem így akartam, de most így alakult.-mondta, Louisnak pedig összeugrott a gyomra. Minden lehetőség egy másodperc alatt futott át az agyán de egyik sem volt valami kecsegtető.-Hogy is kezdjem? Imádok veled lenni, és nagyon élvezem a társaságodat.-kezdett bele.-Hihetetlen, hogy én vagyok az egyetlen akinek megmutattad ezt az oldaladat, azt a Louist akit megismerhettem, és ezt nagyon köszönöm neked. Mikor először megláttalak, azt hittem csak viccelnek azzal, hogy idehoztak az árvaházba. Először féltem tőled, ahogy mindenki más is, mert annyira különböztél tőlünk, de lassan megismertelek, és rengeteg dolgot megtudtam rólad, most pedig te vagy az egyik legjobb barátom... Nagyon hosszú, és göröngyös utat tettünk meg idáig, de egy pillanatát sem bántam meg...-halkult el, és várt egy kicsit, majd felpillantott Louisra, aki figyelmesen hallgatta. Látszott rajta, hogy nagyon dolgozik az agya azon, hogy Harry mit is akar ezzel mondani, de nem jutott semmire.
-Miért mondod most ezt nekem?-kérdezte félénken. Egy kicsit olyan volt, mintha a göndör búcsúzna, de nem akarta elhinni, csak várt a folytatásra.
-Mert tudom, hogy milyen úton jutottál el eddig, és én is sokat változtam, mióta ismerlek. És mert lehet, hogy most végleg elvágom magam előtted, de tudnod kell valamit. Szerelmes vagyok beléd!-mondta ki érzéki, mély hangon, miközben mélyen, és őszintén a kékekbe nézett. Louisnak megremegett a gyomra, és hirtelen szédülni kezdett. Nem tudta, hogy jól hallotta e, de szerette volna elhinni, hogy igen. Mikor Harry lassan közelebb hajolt, valahogy minden egyszerre tisztult ki, és homályosodott el körülötte, nem látott mást, csak a gyönyörű arcot ami felé közeledett. Teljesen megbénult, és még ha akart volna se tudott volna ellenkezni. Mikor a másik nem húzódott el, Harry kicsit felbátorodva hajolt rá a formás ajkakra, és olyan óvatosan érintette őket, mintha csak egy pillangó szállt volna rájuk. A kisebbnek ez volt élete első csókja, és ötlete sem volt mit kéne csinálnia, de nem is foglalkozott vele, csak bizonytalanul követte a göndör ajkait, ahogy lassan masszírozták az övéit, miközben a többi pillangó majd szét szaggatta a gyomrát. Tényleg szereti! Harry szerelmes...belé...
 Életében először érezte, hogy igazán tartozik valakihez, valamint hogy teljes biztonságban van, és a kettő kombinációja, számára mindennél többet ért. Ő is szerette Harryt, de sosem merte volna bevallani neki, hogy többet érez barátságnál, pedig nagyon is több volt, csak attól félt, hogy a fiú megundorodna tőle. Most viszont minden kétsége szertefoszlott, és átadta magát a pillanatnak.
 Neki a göndör volt a fény az életében. Egy mentőangyal, aki semmiből bukkant fel, és feltárta azt az utat amit magától sosem tudott volna felfedezni, és ezért végtelenül hálás volt neki. Az érzés, ahogy Harry nyelve végigsimított az alsó ajkán bejutást kérve, majd elnyitott ajkai közé siklott, maga volt a mennyország. Olyan volt, mintha hazatalált volna.


*20 évvel később*
-Megjöttünk!-kiáltotta el magát Harry, az ölében a mosolygós kis Darcyval, aztán bezárta az ajtót.
A kislánynak gyönyörű hosszú, hullámos, szőke haja volt, és hatalmas csillogó kék szemei, amiket még jobban kihangsúlyozott csodaszép arca. Mindössze 5 éves volt, de már most kész hölgy, és ráadásul az eszéért is biztos nem csak egyszer állt sorba.
-Apa!-kiabált ő is vékonyka hangján, mire Louis mosolyogva kisétált a konyhából egyenesen hozzájuk.
-Szia életem!-üdvözölte a göndör egy nagy szájra puszival a barátját, akivel azóta is együtt él, Londontól nem messze, Darcyt pedig úgy 3 éve fogadták örökbe.
-Sziasztok! Milyen volt az ovi csillagom?- vette át az ölébe a kislányt, de szinte egyáltalán nem távolodott el Harrytől. Darcy mosolyogva megmutatta neki a kezében tartott papírt, és belekezdett az élménybeszámolóba.
-Rajzoltam pónit, meg elmentünk sétálni, és az óvónéni még verset is tanított.-újságolta mosolyogva.
-Mutasd, had nézzem! Hű... Ez nagyon szép lett!-vette el a férfi a lapot a szélesen mosolygó gyerektől, és megpróbálta kilátni az említett lovat a firkálásból kevés sikerrel.-Igazi művész lesz belőled.-puszilta arcon a gyereket mosolyogva.-Ez mi?-nézett le a kis szoknya alól kibukkanó térdén lévő lilás foltra.
-Fogócskáztam Lucyval és elestem.
-Tényleg? És nem fáj?-simította meg óvatosan, mire a lány határozottan megrázta fürtös fejecskéjét, és még egy kicsit kuncogott is.
-Apa?! Később kimegyünk a játszótérre?-kérdezte nagy szemekkel, és egy pillanatra hátra fordult Harryhez, de aztán meggondolta magát, és megint Louisra figyelt.
-Ebéd után lehet róla szó.-szólalt meg a göndör a háta mögött, pedig a kérdés most így már egyértelműen nem neki szólt, de meg akarta kímélni Louist.
-De én azt akarom, hogy most apa vigyen ki.-nyígta a kislány. Lou tudta, hogy nem kerülheti el örökre ezt a kérést, hiába, hogy Darcy mindig megértette a dolgot, de azt nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz újra és újra elutasítania. Összeszorult a torka, és néhány másodpercig kibámult az ablakon az utcára, ahol az emberek folyamatosan jöttek-mentek, és erősen mérlegelt, de aztán visszafordult fogadott kislányához, és lesütötte kék szemeit.
-Sajnálom kicsim....

Scars (part 4.)

 Reggel Harry ébredt hamarabb. Hirtelen azt sem tudta hol van, de mikor megérezte a karjai közt szuszogó kis, törékeny testet, azonnal beugrottak neki az emlékek. Most, hogy megtehette, alaposan végigfuttatta tekintetét a vele szemben fekvő arcán, és halványan elmosolyodott, majd teljesen végigmérte kis barátját. A takaró szinte csak a fiú lábait takarta, pólója pedig kicsit fel volt csúszva az oldalán, de nem engedett sokat láttatni. Harry nem értette, hogy Louis miért tartja csúnyának és visszataszítónak magát, mikor szerinte ez egyáltalán nem volt igaz. Tényleg nagyon, szinte ijesztően vékony volt, de mindez lényegtelenné vált, ha az ember pillantása az arcára tévedt... ártatlan, tündéri volt, nagy kék szemei pedig csak emelték a hatást, de sajnos a rengeteg fájdalmat is tükrözték, amik a fiút eddigi élete során érték. A sebhelyei is, talán örökké meg fognak maradni, mind fizikailag, mind lelkileg, de remélte, hogy talán ő enyhítheti azokat, ha minél jobban érezteti vele, hogy mellette áll. A pillantása egy kicsit lejjebb vándorolt, és megakadt a szeme egy bizonyos ponton, amitől akaratlanul is elvörösödött. A reggeli merevedésről senki nem tehet, de szép darab, meg kell hagyni.
A göndörnek nagyot dobbant a szíve, mikor az elkalandozott tekintete visszaérkezett a békés arcra, de ezúttal a pillantása összetalálkozott a leggyönyörűbb kékkel, amit valaha látott, most mégis azt kívánta, bár elbújhatna előlük. Attól tartott, hogy a fiú rajtakapta amint rajta legelteti a szemeit, és nem akarta ezzel megijeszteni. Igazából csak nem tudta egészen hova tenni az érzéseit, mikor beszélt vele vagy csak a közelében volt, ezért válaszokat akart. De egy dologban biztos volt...tetszett neki Louis. Nagyon is...
-Jó reggelt!-mosolygott rá, és szerencséjére Lou még nem tért teljesen magához, így nem vette észre az előbbit, a göndör legnagyobb megkönnyebbülésére.
-Neked is.-ásította a másik, majd miután egy automatikus mozdulattal lerántotta magán a pólót, kinyújtózott, ezzel szándékosan egy kicsit távolabb kerülve tőle, és újra lehunyta a szemeit.
-Lou, ébresztő.-lökdöste meg egy kicsit Harry, mire a fiú is halványan elmosolyodott. 2 éves kora óta nem hallotta így a nevét, mióta az anyja meghalt, ezért nem is szerette, ha valaki, akár véletlenül is így hívta, de Harrytől kifejezetten jól esett neki.-Elmúlt 9, hasadra süt a nap.
-Tényleg?-szólalt meg Lou a reggeli rekedt hangján, amitől a göndör lélegzete is elakadt.-Nem is tudom mikor aludtam utoljára eddig.
-Rád fért a pihenés. A tegnapi után meg főleg...
-Csak egy álom volt.....-rendezte le egy legyintéssel Lou, pedig legbelül épp az ellenkezőjét érezte, mert egy része valóban megtörtént, de nem akarta sajnáltatni magát. Kimászott az ágy szélére, miközben megpróbált közömbös maradni, bár szinte a sírás kerülgette. Túl elevenen éltek még a képek a fejében.

-Biztos? Nem akarsz róla beszélni? Hátha tudok segíteni.... vagy sokszor már az is jobb, ha csak kibeszéled magadból.-Louis egy pillanatra elgondolkodott a dolgon, de aztán megrázta a fejét.
-Nem tudsz segíteni...-válaszolta egyszerűen. Mégis, hogy mondhatta volna el, hogy csak egy, az álmok által kiszínezett emléket élt újra, amiben a saját apja verte össze, és alázta meg, ráadásul pont Harry előtt, aki az első személy, akit akár a barátjának merne szólítani. Az egyetlen akinek valaha is igazán számított, és aki neki is számít. Ha nem érdekelné viszont, mégis miért lett volna hajlandó az éjszaka közepén azért felkelni, hogy egy szinte idegent megnyugtasson, és még itt is maradjon vele?
És komolyan arra akarták kérni, hogy ölje meg? Soha nem lenne rá képes, de akkor ki volt az az ijesztő férfi, aki azt állította, hogy mégis megtette? Vagy félre értelmezett volna valamit? Bármennyire is törte a fejét, nem ugrott be neki semmi használható információ.
-Louis, minden rendben?-mászott ki Harry az ágy szélére, és óvatosan megérintette a fiú kézfejét, hogy visszarántsa a valósába, mert az arca egyre tanácstalanabbá vált, amint a vele szemben lévő falat bámulta. Louis, mint akit az áram rázott meg, úgy kapta el a kezét, és nagy szemekkel fordult a göndör felé, aki szintén meg volt lepve a másik hevességétől.-Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.-mondta gyorsan, és maga elé emelte a kezeit, hogy Louis lássa, nincs nála semmi, pedig ez inkább csak amolyan megszokás volt a kisebb számára.
-Nem, nem... Én sajnálom. Tényleg.-fújta ki lassan a levegőt, és lehajtotta a fejét.-Te mit szoktál csinálni, ha nem jut eszedbe valami?
-Hát..öö... Nem gondolkozok rajta, és akkor egyszer csak véletlenül beugrik... Mert?
-Hagyjuk...-rántotta meg a vállát Louis, majd kihúzta a gyógyszeres fiókját, és kis szekrényen hagyott vízzel bevette a szükséges tablettáit, majd egy hengeres dobozt kitett a szekrény tetejére.
-Az mi?
-Ez?-mutatott a dobozra.-Segít, hogy kisebb eséllyel pánikoljak be, ha emberek közé megyek. Viszont az a vicc, hogy mielőtt beveszem, muszáj ennem valamit, és itt már eleve ahhoz emberek közé kell, hogy menjek.-mosolyodott el kényszeredetten.
-Akkor azért tűntél el minden reggel olyan gyorsan az ebédlőből?!
-Igen, csak leszaladtam a kajáért, és ennyi. Egyszer már megpróbáltam bevenni éhgyomorra, hiába az orvos rám bízta, hogy ne tegyem, de valóban rossz döntés volt, mert utána egész nap rosszul voltam.
-Most felhozom neked, ha gondolod.-ajánlotta fel a göndör, és Louist egyből szíven ütötte a gondolat, hogy valóban ennyire kiszolgáltatottnak tűnhet e mások számára? De aztán gyorsan elhessegette az efféle gondolatokat, mert rájött, hogy Harry csak segíteni akar, neki pedig igenis szüksége van rá.
-Megtennéd?-kérdezett vissza halkan.
-Persze, szívesen. Amúgy is beszélni akartam Niallel, hogy lemondjam a délutáni programot.
-Miért mondod le?
-Mert nem nagyon van kedvem a városban lófrálni.
-Megértem. Az nekem sem a műfajom, főleg nem egy ilyen szép napon, mikor valószínűleg minden tele van járókelőkkel.
-És mit szólnál, ha délután mi ketten elmennénk valamerre? Még ha Ni nem is nagyon veszi jó néven, hogy nem akarok a városba menni, és ezért muszáj lesz, még akkor is kimehetünk estefelé. Hmmm?
-Attól függ, hogy hová.
-Ne aggódj, egy csendes helyre. Van itt egy kis erdős rész nem messze. Kis patak, virágok... tök nyugis. Viszont kell sétálni hozzá egy kicsit a városban. Vagyis csak itt a város szélén, nem a központban. Kb 5 percre van.
-Ki kell menni?-nyelt nagyot Lou.-Félek, hogy megint rám jönne egy roham... Egyre többször történik meg, és eléggé ijesztő számomra. Olyan, mintha lebénulnék, vagy nem is tudom...-sütötte le a szemeit.
-De ott leszek, segítek. Azért gondold át.
-Oké, meglátom.-mondta ki végül, pedig már előre sejtette, hogy mit fog válaszolni. Teljesen megbízott Harryben, és úgy volt vele, hogy végül is nem egy vészesen nagy áldozat azért, hogy valami különlegesebbet is csináljanak együtt, minthogy csak a négy fal között ülnek és beszélgetnek, többnyire a semmiről.-De miattam ne mondd le Niallt, én estefelé is ráérek. Ő  legjobb barátod, nem akarom, hogy a végén azt higgye közétek akarok állni. Menj vele... a kedvemért.-tette hozzá a végét halkan. Mindenképp meg akarta győzni Harryt, mert attól félt, hogy a szöszi, egy idő után őt fogja hibáztatni, hogy a barátja egyre kevesebb időt tölt vele, mert bármennyire megértő is, előbb-utóbb úgy is megelégelni.
-Rendben, de csak mert ilyen aranyosan kértél.-mosolyodott el féloldalasan a göndör, Louisnak pedig hatalmas kő esett le a szívéről, amiért a másik nem vette rossz néven, vagy nem értette félre a szavait. "a kedvemért"... Most komolyan ezzel sikerült meggyőznie? Lehetetlennek tartotta, de titkon azért remélte, hogy ennyit jelent Harrynek.-Na jó, akkor megyek, mert bezárják az ebédlőt. Mindjárt hozom a kaját.-szólalt meg a göndör mellette, visszarántva a jelenbe, de válaszul csak bólintani tudott.
Miután Harry elhagyta a szobát, Louis még sokáig bámult utána, aztán megrázta a fejét, és elmosolyodott. Hogy lehet valaki ennyire kedves vele, mint ez a srác? Eddig a legnagyobb kérdés az volt, hogy vajon mit tehetett amiért annyi szörnyűséget kellett átélnie, most viszont ezek után pont az ellenkezőjét találta érdekesnek. Mivel érdemelte ki Harryt? Valami nagyon megfogta a göndörben, és ahányszor csak rágondolt, melegség indult ki a gyomrából, ami szépen lassan elöntötte az egész testét és pillanatok alatt megnyugtatta. Harrynek egyszerűen arany szíve van, ebben biztos volt, és ha ez nem lenne elég, még külsőleg is elvarázsolta. A csillogó szemei, a gödröcskék az arcán, a hófehér mosoly, a hívogató ajkai... de jó is lenne megízlelni azokat az édes ajkakat. Állj! Most komolyan a legjobb barátjáról fantáziált??? Igen! Minden új érzés volt számára amit a göndör kiváltott belőle, és egy kicsit meg is ijesztette, de ugyanakkor nagyon is izgató volt. Ez lenne a szerelem? 16 év után kellene rádöbbennie, hogy meleg? Vagy csak az válthatta, ki, hogy soha életében nem volt még nővel, csak férfival?
Gondolatban akkora pofont kevert le magának, hogy ha igazi lett volna, tuti ott marad a helye. Persze, hogy nem te idióta!-szidta le magát.-Az erőszak volt, nem pedig szex, vagy bármiféle érzelem...- emlékezett vissza akaratlanul, és az előtörő jelenetekre majdnem elsírta magát.



Harry lassan nyitott be a szobájába, és előre felkészült mindenféle lehetőségre, ahogy a szobatársa reagálhat. Tegnap este csak lelépett szó nélkül, nem is ment vissza, és arra a pár sms-re se válaszolt amit reggel kapott. Niall többször is kérdezte, hogy hol van, vagy, hogy felkelt e már, és, hogy lemegy e vele reggelizni, csakhogy ő későn vette őket észre. Egészen pontosan kb fél perce, mikor a folyosón sétálva ránézett a telefonjára.
-Szia.-lépett be, és a szemével a szöszit kereste, aki nem reagált a köszönésre. Az ágyán feküdt, és a fülhallgatón keresztül bömbölt a zene a fülébe, aminek az ütemét a saját hasán dobolta. Harry megkerülte az ágyát, és leült a hozzá közelebb eső szélére, Niall csak ekkor figyelt fel rá.
-Nagyon haragszol?-kérdezte halkan, amit a szöszi csak a szájáról tudott leolvasni, ezért kihúzta a füléből a fülest.
-Nem. Miért kéne haragudnom?
-Mert nem írtam vissza, meg ilyenek...
-Hát... Először tényleg pipa voltam egy kicsit, de nagy fiú vagy, gondoltam, hogy nem vesztél csak úgy el.-nevetett fel.-Amúgy is kiengesztelhettél volna, egy fagyival, ha már úgy is megyünk ki.
-Ne aggódj, megkapod.-nevette el magát a göndör is, és nagyon megkönnyebbült, hogy a szőke nem borult ki.-Amúgy voltál már reggelizni?-állt fel, és a szekrénye felé menet lekapta a pizsamaként üzemelő pólóját.
-Nem. Úgy voltam vele, hogy ha nem jössz 5-10 percen belül, akkor elindulok, csak eddig lusta voltam rá.
-Akkor emeld fel a segged, mert háromnegyed 10 van.
-Jövök már... Amúgy Louisnál voltál egész este?-fordult vissza, miközben kilépett az ajtón, Harry pedig csak bólintott.-És mi van vele?
-Semmi, csak rosszat álmodott éjszaka. Megint rátört egy olyan pánikroham, és csak én tudtam lenyugtatni, utána meg megkért, hogy maradjak ott vele.
-Szegény...-sóhajtott a szőkeség.

***

Este 6 körül a két srác hangosan röhögve lépett be a főajtón, több embernek a figyelmét is magukra vonva.
-Niall te annyira hülye vagy.-fogta a hasát a göndör, szinte fuldokolva a röhögőgörcstől.-Áh..Állj meg... Ne bírokh felmenni.-röhögött tovább.-Kérek egy percet!-emelte fel az ujját.
-Ennyire nem is volt vicces. Nem égtem be annyira.-váltott komolyabbra Niall.
-Dehogynem! Szerintem még egy mondat és a csaj tutira felpofoz.
-Akkor is megérte.-húzta ki magát büszkén az ír srác.
-Ja, megtanulta egy életre, hogy messzire kerüljön el.
-Kösz, aranyos vagy...
-Ni, így sose fogsz felszedni senkit.-mondta nagy levegőket véve, mikor sikerült egy kicsit lecsillapodnia.
-Hé, fiúk! Várjatok egy kicsit!-kiáltott utánuk egy vékony női hang.
-Jó napot Miss White.- köszöntek egyszerre, mikor a nő utol érte őket. Nagy nehezen Harrynek is sikerült teljesen lenyugodnia, így oda tudott figyelni.
-Sziasztok! Harry, de jó, hogy összefutottunk, már régóta kereslek...
-Nem voltunk bent.-magyarázta egyszerűen.
-Igen tudom, nemrég mondták, hogy kettő körül elmentetek. Csak azt akartam tudni, hogy hogy van Louis? Mikor benéztem 3 körül, akkor aludt, utána meg már nem akartam zavarni ha nem muszáj, mert nekem úgy se nagyon mondott volna semmit. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, mert érzem, hogy nem tud bennem bízni. Csodállak, hogy neked sikerült ezt elérni.
-Hát igen.. nem tudom, hogy csináltam de örülök neki. Elég nehezen nyílt meg, de remek srác.-gondolkozott el, és büszkén elmosolyodott amiért Louis tényleg a bizalmába engedte.
-És most mi van vele?
-Most? Nem tudom, de reggel már egész jó kedve volt. Mindjárt felmegyek hozzá, amúgy is el akartunk menni sétálni.
-És azt nem mondta el, hogy mit álmodott?
-Nem, de ha elmondta volna se adnám tovább. Megbízik bennem, és ezt nem akarom elszúrni.
-Én megértem, csak beszéltem a pszichológussal, és....
-Louis hallani sem akar róla!
-Tudom, tudom, és épp ezért lenne jó tudni, hátha a háttérből is tudja segíteni.
-Nem akarom becsapni őt...
-Jól van, megértem. Majd ki találunk valamit... Önmagáról nem szokott beszélni? Csak gondolom neked hátha....
-Csak annyit mondott el, hogy az anyja akkor halt meg mikor a húga megszületett, és nem sokra rá az apja összejött egy nővel, aki a nevelőanyja lett, és azután kezdődtek az egyre rosszabb dolgok.
-Nem mondta, hogy mik?
-Nem, de nem is faggattam... Ezeket is magától mondta, meg még pár dolgot, de nem akarok mindent kiadni róla. Ez... nekem olyan kellemetlen így.
-Értem, persze... Na jó, akkor én megyek is, mert még ezer dolgom van. Majd beszélünk, sziasztok.
-Viszlát!
-Viszlát!-köszöntek el, és ők is elindultak fel a lépcsőkön.
-Nem is mondtad, hogy mentek valahova.-szólalt meg kissé sértődötten Niall, mikor majdnem felértek a lépcsőn.
-Nem tudom... nem került szóba, de egyébként nem is biztos. Csak megkérdeztem reggel, és azt mondta meggondolja.
-Aha. Akkor siess, nehogy a végén nemet mondjon.-vigyorgott rá a szőke mindent tudó mosollyal.
-Mi ez a fej?
-Semmi..semmi...
-Aha, látom...
-Jajj Harry, ismerlek.. Tudom, hogy nem Louis az első srác aki teszik neked.-nyitotta ki az ajtót, és belépett, de a göndör kint maradt. Megdermedt a döbbenettől.
-De nekem...
-Nyugi, én titokban tarom, és sok szerencsét kívánok nektek.-kacsintott, majd elnyúlt az ágyán. Harry még egy darabig állt maga elé meredve, aztán lassan elmosolyodott. Niall tényleg jobban ismerné, mint ő saját magát? De teljesen igaza volt. Szerelmes.
Gyorsan átkapott egy tiszta pólót, és szinte fejvesztve rohant végig a folyosón, hogy minél előbb célt érhessen. Nagy mosollyal nyitott be a megfelelő szoba ajtaján, és már épp készült hangosan üdvözölni a kis barátját, de ehelyett elállt a lélegzete a látványra ami fogadta. Mindenre számított, de erre aligha. 
Louis az ágyán ült, és ajtó nyitódására ijedtem felkapta a fejét. Az alkarja véres volt, ahogy előtte a padló is, valamint a szája véresre rágva, szemei vörösre sírva, és a tekintete szinte üvöltött a segítségért.
-Úristen Lou!-szelte át a szobát a göndör, és ahogy leült az ágyra, átölelte a kisebbet, akiből újra keserves sírás tört ki, és szorosan Harry karjaiba simult.-Miért?-csak ennyit kérdezett tőle.
-Nem bírom.-zokogta a másik pulcsijába.-Nem ...
-De mit? Nem értelek...
-Csak kérlek mondd, hogy nem igaz! Én nem öltem meg senkit!-bökte ki nagy nehezen, mire megfagyott a levegő a szobában.

Scars (part3.)

-Hány éves vagy?-kérdezte halkan Louis az ágyán gubbasztva, és a tőle nem messze ülő Harryre nézett. Ez volt az első alkalom, hogy ő kezdeményezett beszélgetést, pedig a göndör hetek óta folyamatosan vele volt, amíg az orvosiban megfigyelés alatt tartották, és azóta is. Louis valamilyen szinten hálás volt Harrynek, hogy nem hagyta ott egyből, mikor közölték, hogy már jól van, bár eleinte egy kicsit feszélyezte, az idegen jelenléte, de aztán már egyre kevésbé volt ellenére a dolog, hiába, hogy nem szóltak egymáshoz órákon keresztül, vagy ha igen, akkor is csak teljesen semleges dolgokról esett szó.
-15.-válaszolta a göndör meglepetten, hogy Louis megszólalt.-És te?
-16.-mondta a másik, aztán megint csend telepedett közéjük.-Hogy-hogy nem őrültél még itt meg?-tette még hozzá ki idő múlva.
-Hogy érted?-emelte fel a fejét a göndör.
-15 éve... Minden nap ugyan azok az arcok... A tömeg körülötted... hogy igazából nincs egy hely, ahova nyugodtan elvonulhatnál...
-Nem hallottam még róla, hogy bárki is megbolondult volna emiatt, de nekem igazából nincs is szükségem rá, hogy elvonuljak. Az nem megoldás, ha elmenekülsz a világ elől.
-Nekem az!-rántott vállat a kisebbik.
-És nem érezted még azt mikor egyedül vagy, hogy... nem is tudom... hogy belefulladsz a gondolataidba?-kérdezte a göndör, és próbált minél finomabban fogalmazni.
-Inkább az emlékeimbe...-sóhajtott Louis, aztán összeszorította a száját, és lehajtotta a fejét. Harrynek egyből eszébe jutottak az orvos szavai pár héttel ezelőttről, amik azóta is mindig mellbe vágták, de a világért sem akarta elrontani a beszélgetést, ezért gyorsan elterelte a szót.
-Egyébként nem vagyok itt születésem óta, mint ahogy ezek szerint gondolod.
-Tényleg?-kérdezett vissza Lou, és bár Harryt egy picit zavarta, hogy a fiú többnyire csak ilyen szűkszavú válaszokat ad, de ezt is nagy haladásnak tartotta. Érezte, hogy jó úton halad.
-Igen. 8 éves koromban kerültem ide, mert egyik nap épp hazafelé tartottunk a bevásárlóközpontból, mikor a körforgalomban egy autó belénk hajtott...-emlékezett vissza a göndör, és egy kicsit még jobban elhalkult.-Csak én éltem túl a balesetet...
-Szeretted őket? A szüleidet?-kérdezte a fiú félénken, megtörve az újra beállt csendet, mire a másik ráemelte smaragdszínű szemeit. Louis nagyot nyelt. Nem akart rosszat mondani, vagy megbántani Harryt, de mindennél jobban kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet egy rendes családban felnőni, pedig tudta, hogy a másiknak ez fájó pont. Neki is az volt, de egészen másképp.
-Mindennél jobban szerettem őket.-válaszolta, és megtörölte enyhén bekönnyesedett szemeit.-De már megtanultam, hogy nem hozhatom vissza őket, így elfogadtam. Barátokat szereztem, és ők lettek az új családom. Niall kivételével mindegyiküket adoptálták, így csak mi ketten maradtunk egymásnak, ő olyan mit a testvérem.
-És neked hogy-hogy nem találtak valakit?
-Egy 8 éves gyereket már nem olyan egyszerű örökbe adni, mert mindenki a kicsikre hajt. Azt mondják egy gyerek 3 éves kor alatt nem emlékszik semmire, de afelett már igen. Tudja, hogy kik voltak a szülei, hol élt, stb. Idegeneket sosem fog anyának vagy apának szólítani, vagy ha igen, akkor nem őszintén, pedig akinek ne adj isten nem lehet gyereke, vagy valami, azt is pont erre vágyik, mint mindenki más, hogy azt érezze, ő is teljes értékű szülő. Egy kisgyerek még nem emlékszik, ezért jobban elfogadja az új helyzetet.
-Én emlékszek...-suttogta Louis maga elé elgondolkodva.
-Mire? A te szüleid most haltak meg nem?
-De! De úgy értem anyára.-mondta, a hangja megremegett és könnyek szöktek a szemébe. Harry nem teljesen értette, hogy a fiú miről beszél, ezért csak várt, hogy lesz e folytatás.-Két éves voltam, mikor a húgom megszületett, anya pedig... belehalt a szülésbe.
-Meghalt?-kérdezett vissza, és kezdett neki derengeni, mintha Mr.Blount is utalt volna ilyesmire, hogy Louist nem a saját anyja nevelte, de erre a részre különösebben nem tért ki.
-Igen... nevelőanyám volt, akit kezdettől fogva gyűlöltem, ahogy ő is engem. Ő tette apát is azzá amivé vált. Kihasználta a szerelmet, hogy rávegye a gyilkosságokra, és elhanyagolták a húgomat. Azt mondták ő tehet anya haláláról, pedig nem így volt.
-Ez borzasztó. És.. van húgod?-kerekedtek ki Harry szemei.
-Már nincs...-érkezett az alig hallható válasz kis fáziskéséssel, és Louis arcán lefolyt egy könnycsepp.
-Én... nagyon sajnálom.-nyögte ki a göndör, és szívesen magához ölelte volna a fiút, de nem mert felé mozdulni. Ez volt az első alkalom, hogy Louis bármit is elárult magáról, ezért nagyon koncentrált, hogy nehogy elrontson valamit.
-Ne sajnáld! Ő járt jobban... Hidd el, hogy jobb neki ott, ahol most van.-mondta, Harrynek pedig mintha késd döftek volna a mellkasába. Nem hitte el, hogy valaki képes legyen ekkora pesszimizmussal hozzáállni az élethez, bár valamilyen szinten megértette Louist, de nem tudta ennyiben hagyni.
-Hogy mondhatsz ilyet? Gondolj bele! Most ő is ugyanúgy kapott volna egy új esélyt az élettől, mint te.-próbálta megvilágítani a dolgot egy pozitívabb irányból.
-Mint én?-csattant fel Louis, amin Harry igazán meglepődött. Nem számított a hirtelen hangulatváltozásra, és csak remélni tudta, hogy nem most rontott el mindent.- Ugyan ilyen lelki nyomorékként, vagy mi? Ne nevettess már!
-Nem vagy az!- próbált javítani. helyzeten a göndör.-Csak...
-Csak mi? Nagyon is jól tudom, hogy mi történik velem, hidd el, és senkinek nem kívánom, hogy így kelljen élnie, de nem tudok szabadulni tőle, és sajnos nem én vagyok az egyetlen a világon.-zokogott fel hangosan, a könnyei pedig egyre sűrűbben szántották végig az arcát.-Ez... Annyira szánalmas vagyok... Istenem...-törölte meg a szemeit, de nem tudta megállítani a sírását.
-Dehogy is vagy az! Mindenki szokott sírni...
-Nem csak erről van szó! Én nem akarom ezt... belefáradtam, de képtelen vagyok kimászni.
-Ugyan Louis...Gyere ide!-szólalt meg halkan egy kis idő múlva Harry, mikor már nem bírta nézni a megtört fiú kínlódását. Feljebb ült az ágyon, és felé nyújtotta a kezét. Louis felemelte a fejét, és értetlenül várt. Nem tudta, hogy a másik pontosan mit akar, de érezte, hogy semmi rossz szándék nincs benne, hiába hogy az előbb szinte leüvöltötte. Nem akart rá kiakadni, de már ez is kezdett kicsúszni a kezéből. Óvatosan felemelkedett, és egy kicsit és közelebb mászott, de nem teljesen, ezért Harry tüntette el a köztük maradt távolságot, és határozottan átölelte a fiút. Louis összerezzent az érintésre, és automatikusan el akarta lökni a göndört, de végül csak görcsösen megragadta annak pólóját, és még jobban kitört belőle a sírás.-Jól van, nincs semmi baj! Nyugodtan sírd ki magad.-simogatta meg a hátát, Louis pedig már végképp nem tudta eldönteni, hogy ezek a végső elkeseredés, vagy immár az öröm könnyei, hogy van valaki aki végre odafigyel rá. Valahol a kettő között voltak, de már nem számított, csak jó volt kiengedni őket.
Jó ideig eltartott, mire a fiú abba tudta hagyni a sírást, de Harry még azután sem engedte el, csak ringatta, és nyugtatta, miközben a hátát vagy épp a fejét simogatta. Louis a nyakába fúrta az arcát, és csak élvezte a pillanatot, ami hihetetlenül jól esett a lelkének. Ez volt az első alaklom, hogy a gyógyszerei nélkül is képes volt teljesen megnyugodni, mert a biztonságérzet, és a fiú nyugodt szívverése, együttes erővel ellazították, és most először azt érezte, ő is számít valakinek.
Harry csak este ment vissza a szobájába, bár felajánlotta, hogy marad, amíg Louis elalszik, de a fiú nem akart visszaélni a másik aranyszívével, ezért kedvesen elutasította az ajánlatot. Így miután a göndör távozott megint egyedül maradt a gondjaival, de most egészen elviselhetőnek tűntek.
Sosem hitte volna, hogy egyszer át fogja élni ezt az érzést, de most egyértelműen hiányzott neki Harry. Úgy érezte, ha a fiú nincs vele, akkor nincs az sem, aki megvédhetné a fejében élő szörnyektől, és azt mondhatná neki, hogy nem is olyan reménytelen mint amilyennek hiszi magát.
Louis még egy ideig ült az ágyán a gondolataiba mélyedve, aztán összeszedte a cuccát, és elindult letusolni. Mivel már elmúlt 10 óra, a folyosó üres volt, így szerencsére nem kellett még a tömegen se idegeskednie. Egész jó kedve volt, és nem akarta elrontani, ezért a fürdőben lévő tükröt is messzire elkerülte, mert tudta, hogy csak egy kis lökés kéne, és újra összezuhanna. Miután befejezte a zuhanyzást, és megmosta a fogát, visszasietett a szobájába.
Ahogy belépett, egyből megcsapta a fülledt, meleg levegő, ami eddig fel sem tűnt neki, míg bent ültek, ezért gyorsan elpakolt, és teljesen kinyitotta az ablakot, aztán leoltotta a villanyt. A sötétben valahogy máris jobban érezte magát, és nem lehetett belátni sem a szobájába.
Automatikusan lekapta a felsőjét, mert általában anélkül szokott aludni, és kikönyökölt az ablakpárkányra, majd belemerült a semmibe.
 Először azon járt az agya, hogy milyen jó évszak is lehetne a nyár. Mindig mindenki alig várja, mert végre ledobhatja a vastag ruhákat, és irány a tengerpart, meg az éjszakába nyúló, vad bulik, aztán napokat ülhetnek otthon, mire kipihenik a másnaposságot, hogy aztán újra mehessenek szórakozni, és pasizni, csajozni. Szép is lenne, de az élet nagyon igazságtalan. Míg mások szinte egy szál semmiben lődörögnek az utcákon, csapatosan vihorászva, addig neki marad a hosszú ujjú felső, és a magány. Ezért is szereti jobban a telet, és az őszt, amik a szinte mindennapos hangulatát tükrözik, valamint nem rí ki a tömegből egy sima pulcsiban, és farmerben.
 Ezen a szálon elindulva, a gondolatai szépen lassan megint a göndör felé terelődtek, ami már meg sem lepte. Hosszú ideje Harry volt az első, akinek megmutatta az arcát, mindenféle takargatás nélkül, aki többször is látta rövid ujjúban, mert előtte valamiért kevésbé szégyellte magát, és az egyetlen aki "engedélyt" kapott arra, hogy megismerje a valódi énjét. Nem tudta mi van vele, de egy teljesen új érzés kerítette hatalmába ha vele volt, mégpedig a remény.

Már éjfél is elmúlt, mire Louis ágyba keveredett, de nem sokáig élvezhette a nyugodt alvást.
Egy halk nyikorgásra ébredt, ami túl ismerősen csengett a fülébe, ezért a gyomra a szokásos módon összeugrott, és a szemei egy pillanat alatt kipattantak. Felült, tekintete az ajtóra tapadt, ami a hangot kiadta, és kísérteties lassúsággal tárult ki előtte. Lélegzetvisszafojtva remélte, hogy nem az fog ott állni, akit sejtett, aki az ő valódi démonja. Hirtelen hatalmas fény töltötte be a szobát, ami szépen lassan egyre elhalványult, Louis pedig végre meglátta az érkezőt, és a látványra a pulzusa az egekbe szökött.
-Anya?!-kérdezte meglepetten, és bár nem értette, hogy ez hogyan történhetett, de nem is érdekelte, csak az hogy minél előbb magához ölelhesse a nőt. Hatalmas mosoly terült szét az arcán, és kiugrott az ágyból. Oda akart rohanni hozzá, de hiába próbálkozott, a távolság mindig ugyan annyi maradt, éppen hogy egy karnyújtásnyi, de nem tudta megszüntetni. Egyszer csak valamiben hasra vágódott. Fel akart állni, és folytatni az útját, de a lábai nem mozdultak, és akkor hirtelen minden megváltozott. Kötelek...
Körbenézett, és rémülten tapasztalta, hogy már nem ott van, ahol felébredt.
-Nem lehet...-nyögte maga elé fájdalmasan. Ez a Doncasteri házuk volt, egészen pontosan az ő szobája, ahol szinte rabként élte az életét. Rideg falak, kegyetlen emberek, és gonoszság. Egyetlen dolgot sem tudott volna megnevezni, ami még az egykori otthonára emlékeztette volna, mondjuk igaz, nem is sokáig nevezhette annak, mégis minden részletére emlékezett. Mikor még az anyja élt...
-Menekülj!-hasított egy éles kiáltás a levegőbe, amire felkapta fejét, és az elején még mesébe illő jelenetet, végleg a pokolhoz hasonló váltotta fel.-Louis, menj már! Fuss!-üvöltötte az anyja, akinek az előbbi mosolyát olyan kétségbeesett tekintet váltotta fel, ami örökre a fiú elméjébe égett, még ha nem is volt igazi, de nem tudott eleget tenni a kérésnek. Nem tudta irányítani a testét.
Hirtelen egy fájdalmas üvöltés töltötte be a teret, és a nő kékjei, mélyen az övéibe fúródtak, miközben lassan kihunyt bennük a fény, majd a teste tehetetlenül zuhant össze a padlón, pontosan a fia előtt.
-NE!-üvöltötte torkaszakadtából Louis, és hangosan zokogni kezdett.-Ne, ne, ne, ne...-húzta össze magát amennyire csak tudta. Kegyetlen érzés volt újra átélni az anyja elvesztését, még ha a való életben nem is látta meghalni. Így még rosszabb volt. Gyorsan, minden erejét összeszedve megpróbálta kibogozni a csomókat, amik fogva tartották, de nem járt sikerrel.
-Csak nyugodtan... ráérek.-szakította ki egy magas női hang a nagy munkából, mire megint felkapta a fejét, és a hang forrását kereste, pedig nagyon is jól tudta, hogy kihez tartozik. Gloria, a nevelőanyja állt felette, a szokásos kárörvendő mosolyával, amitől most is kirázta a hideg. Azonnal elfogta a rettegés, és a szokásosnál is kisebbnek, és sebezhetőbbnek érezte magát.-Remélem tetszett a rögtönzött műsor, mert még csak most kezdtük, és ne aggódj, te is kapsz belőle ízelítőt, de előbb...-lépett hátrébb, és kinézett az ajtón.-Na, mi lesz? Hozzátok be!-kiabálta.
 Louis meg sem mert moccanni, mikor meglátta a két izmos férfi karjai közt vergődő göndört.
-Ezt nem teheted meg...-suttogta maga elé, és a maradék ereje is elhagyta. Úgy érezte menten elájul, és elkezdett fogyni a levegője.
-Dehogynem... Csak figyelj!-mondta ördögi mosollyal, és a kezében lévő véres kés hegyével megemelte Harry állát, aki szinte lemerevedett. Azon a gyilkos fegyveren az ő anyja vér volt.
-Kérlek ne tedd!-könyörgött remegő hangon, és megint rájött a sírás.-Kérlek ne!
-Tudod mit? Én tényleg nem tehetem meg.. -mondta ki végül a fekete hajú nő, mire a fiú lassan kifújta a levegőt, de tudta, hogy még nincs vége, a folytatásra viszont nem tudott eléggé felkészülni.-, mert jobbat találtam ki.. Te fogod!-mondta ördögi mosollyal, és felé nyújtotta a kést.-Gyerünk! Felállni!-kiabálta szigorúan, de a fiú képtelen volt megmozdulni. Hirtelen minden hang megszűnt körülötte, és nem látott mást csak Harry reszkető testét, és a félelmet a szemében. Most ő szerette volna megnyugtatni, és azt mondani, hogy nem lesz semmi baj, de mindketten jól tudták, hogy nem így van. Igen is, hatalmas bajban voltak.-Nem hallasz?-üvöltötte a nő kizökkentve Louist, és abban a pillanatban valaki megragadta a vállát, majd felrántotta a földről. A kötelek csak úgy eltűntek, ahogy az anyja holtteste is, de most ez volt a legkisebb gondja. Kizárt dolog volt, hogy képes legyen bántani Harryt egyetlen szóval is, nemhogy fizikailag, ezért minden erejét összeszedve kapálózni kezdett. Egy pillanatra hátranézett, és olyan dologgal szembesült, ami újra megbénította a testét. A saját apja fogta le, de nem azért, hogy megnyugtassa. Mérhetetlen düh, és kétségbeesés árasztotta el, ezért egy nagyot rúgott hátra eltalálva a férfi gyenge pontját, pedig tudta, hogy úgy sincs esélye megmenekülni, mert rajta kívül még legalább öten tartózkodnak a helységben, de muszáj volt megtennie, még ha ezzel végleg meg is pecsételte a sorsát. Ha már úgy is meg kell halnia, akkor legalább senki ne mondhassa azt, hogy nem is próbálkozott.
-Te rohadék!-kiabálta a férfi, aki a vártnál hamarabb visszanyerte az erejét, ezért lendületből le is sújtott. Megragadta Louis felsőjét, és erősen a hasába vágott, amitől a fiú felnyögött, és összegörnyedt, de a férfi nem hagyta, hogy "kipihenje". Egyből felrántotta, és párszor megismételte a kemény ütéseket, amiket néhány után Louis szinte már nem is érzett, csak a felköhögött vér jelezte, a súlyosságukat.
-Louis!-üvöltötte Harry, és megpróbált ő is kiszabadulni, de túl erősen fogták.
-Nyugodtan kiabálj csak.-nevetett Glória kárörvendően.-Mást úgy se tehetsz.
-Lou.-hajtotta le a fejét, és egyre sűrűbben folytak a könnyei.
-Na azt már nem!-sikoltotta az asszony, és belemarkolt Harry hajába, majd annál fogva rántotta fel a fejét.-Végig fogod nézni!
-Kérlek.-kúszott a fülébe Louis könyörgő hangja, és meglátta, ahogy a fiú véres szájjal fekszik a földön, a levegőt kapkodva, és megpróbálta feltolni magát, de nem volt elég ereje.
-Mégis mit? Hogy csak úgy bocsássak meg ezért? Mégis, hogy képzelted? Legközelebb majd előre gondolkodsz, persze ha lesz legközelebb.-rántotta fel újra, és ezúttal az arcát érte a hatalmas ütés, amitől azonnal visszazuhant, és talán el is ájult.
 Egy véres férfi arc jelent meg lelki szemei előtt, aki bár nagyon ismerős volt számára, de nem tudta hová tenni. Rothadó hús szaga volt, és a szemei kidülledtek, azokkal nézett szembe vele pár centiről. Louisnak felfordult tőle a gyomra, és menekülni akart, de nem tudott, csak tehetetlenül bámult az üveges szemekbe.
-Te voltál.-suttogta a férfi semmihez sem hasonlítható, vérfagyasztó hangon.
-Mégis mi?
-Csak emlékezz!-mondta, mire Louis agya azonnal levetítette a képeket a fejében. Azt hitte elájul, mert semmire nem emlékezett tisztán, csak halvány foszlányok derengtek neki, sok kivehetetlen pillanat.
-Ö..össze..összekever valakivel.-dadogta, és tényleg úgy érezte, hogy meg fog őrülni.-Én nem...
-Hazudsz!- kiabált rá a férfi a szavába vágva, és tiszta erejéből eltaszította magától, amitől hátra esett, és valamibe beverte a fejét.

Az ütés helyéhez kapott, és hirtelen kinyitotta a szemeit. A földön feküdt, csend volt körülötte, sötét és sehol senki, de feje eszméletlenül lüktetett. Leizzadt, össze-vissza zihált, és alig látott. Érezte, hogy nemsokára be fog pánikolni, ha nem jut hozzá a gyógyszeréhez, de egedül nem volt biztos benne, hogy menni fog. Fel akart ülni, hogy elérje a fiókot, amiben a nyugtató volt, de mindene remegett, és egyre jobban elvesztette a kapcsolatot a valósággal. Az ajtó megint kivágódott, ő pedig rémülten fordult meg. A folyosóról beszűrődő fény még jobban elvakította, ezért nem látta, hogy ki rontott be, de a jelenet kísértetiesen hasonlított az imént lejátszódottra. Már lassan ott tartott, hogy nem tudta megkülönböztetni, a kettőt, hogy hol ért véget az álom, de az biztos volt, hogy nem bírja most így hirtelen újra "átélni" ezt az egészet, ha még nem ébredt fel. Villám sebességgel kapcsolt az agya menekülőre, és amilyen gyorsan tudott a falhoz mászott, és felhúzta a térdeit. Nagyon félt, hogy mi fog történni, és a mellkas is egyre jobban szorította a tüdejét.
-Louis... Louis.-szaladt hozzá a nő, és megragadta a vállát.
-Ne bántson!-sírta el magát, és bármennyire is fókuszált, nem tudott rájönni, hogy ki guggol előtte,
de fontosabbnak is tartotta, azt hogy nehogy megfulladjon.
-Louis, nem foglak bántani. Miss White vagyok, nyugodj meg!-mondta a nő kétségbeesetten, de a fiú nem tudott neki válaszolni, csak a levegőt kapkodta, a nőnek pedig fogalma sem volt, hogy mit kéne tennie.-Valaki!-kiáltotta el magát.-Segítség!
A hangra egy idősebb nevelő rohant be az ajtón, és ő is a másik mellé guggolt.
-Mi a baj?
-Pánikroham, azt hiszem. Mr.Blount mondta, hogy az orvosban is megtörtént.
-Hogy hívják?
-Louis.-válaszolta Miss White.
-Rendben. Louis! Vegyél levegőt! Lassan. Gyerünk, senki nem bánt.-mondta a másik a maga sajátos stílusában, ami sokszor nem tűnt valami kedvesnek, pedig jószívű asszony volt. A fiú nehezen tudott hinni neki, de most nem ez volt a legfontosabb. Eszébe jutott az álma, és még rosszabbul lett.
-Harry... Hol van Harry?-kérdezte nagy szemekkel, és egyre inkább beszorítva érezte magát.
-Louis, nyugodj meg!-mondták szinte egyszerre, de csak süket fülekre találtak. Addigra a kiabálásra, már többen is odagyűltek, és tátott szájjal figyelték az eseményeket.
-Valaki szóljon már Harrynek!-fordult hátra a nő szinte sikítva, mire páran összerezzentek, de nem úgy tűnt mintha mozdulnának.-Hol van a gyógyszered?
-A fiókban.-köhögte Louis.
-Melyikben? Hol?
-Engedjetek át!-hasított a levegőbe egy rekedt hang, és lassan utat tört magának, mire a kisebb tömeg felbolydult.-Menjetek már odébb a rohadt életbe!-lépett be a szobába mérgelődve, aztán körbenézett.-Úristen! Louis!-kiáltott fel, mikor kiszúrta amit keresett. A fiú rosszabb állapotban volt, mint képzelte. Amilyen gyorsan csak tudta, átszelte a szobát, és szinte térdre rogyott előtte, de mikor a kezét a karjára tette, Louis erősen a mellkasába ütött.-Én vagyok. Harry vagyok.-mondta, mire a fiú kinyitotta a szemét, és úgy tűnt egyből megismerte.
-Harry!-szólalt meg hitetlenkedve, és a két tenyere közé fogta a fiú arcát.-Jól vagy? Nincs bajod?-kérdezte kétségbeesve, és alaposan megvizsgálta.
-Itt vagyok! Én jól vagyok, de most figyelj rám! Nagy levegő, kifúj, ahogy az orvos mutatta. Menni fog! Utánozz!-mondta, mire hirtelen csend lett körülöttük. Mindenki nagyon figyelt. Mikor már Louis normálisan kapott levegőt, Harry felállt, és kihúzta a gyógyszeres fiókot.-Melyikből kell bevenned ilyenkor?
-Fehér tabletta műanyag üvegben. Van rajta egy piros jelzés.-mondta Louis halkan, és még mindig nagyokat sóhajtott. Annyira rossz volt, hogy ennyire kiszolgáltatottnak érezte magát. Mire a göndör a kezébe adta a gyógyszert, addigra Miss White már előrelátóan odavitte a vizet, ami pont ilyen alkalmakra volt mindig szekrényén egy fél literes üvegben, hogy ha este felkel ne kelljen kimennie. Sosem volt még ennyire élethű rémálma, mindig csak felkel rá, beveszi amit kell, és bizonyos időn belül visszaalszik, de most attól tartott ez nem lesz ilyen egyszerű.
Bevette a bogyókat, és szinte az egész vizet megitta hozzá, majd az arcát a tenyerébe temette.
-Jól van, minden rendben lesz.-ült le mellé a göndör, a falnak támasztva a hátát, majd átkarolta Louist, aki automatikusan az oldalához bújt.-Valaki zárja be az ajtót!-kérte, mikor látta, hogy mindenki nagy szemekkel bámul befelé. Érezte, hogy a fiút az is zavarja, hogy a két nevelő a szobában van, nemhogy az a sok ember, aki az ajtón kívül toporog. És milyen jól érezte. Louis azonnal megkönnyebbült, mikor az ajtó bezárult, és hosszan fújta ki a levegőt. Még mindig nem volt rajta póló, ezért még inkább a mellkasához húzta a lábait, de nem tudott annyira elrejtőzni amennyire szeretett volna. Az az egy dolog nyugtatta, hogy Harry megint vele van.
-Most már rendben vagy?-hajolt le a számára idegen nő, akinek most így hirtelen a göndör sem tudta volna megmondani a nevét.-Nem fáj semmid?
-De. Azt hiszem bevertem a fejemet.
-Hadd nézzem.-mondta, és egy kicsit megemelte a fejét az állánál fogva. Louis legszívesebben ellökte volna a kezét, de helyette most eltűrte és a Harry kezét szorította meg, aki nyugtatóan megsimította a hátát.-Lehet, hogy be fog lilulni. Ne hozzak rá valamit?-kérdezte, mire a fiú megrázta a fejét.
-Már nem olyan vészes...
-Leszaladok a konyhára, és hozok neked egy bögre teát, jót fog tenni.-mondta Miss White, és elindult az ajtó felé.-Te is kérsz Harry?
-Nem, köszönöm.
-Várj, én is megyek.-mondta a másik nő.-Azért jártam erre, mert beszélni akartam veled, csak meghallottam a kiabálást, de már remélem minden rendben lesz.
Mikor a két nő elment, még egy darabig a földön gubbasztottak csendben, de aztán Harry megmozdult.
-Gyere Lou, üljünk fel az ágyra.-mondta, a kisebb pedig szó nélkül követte a göndört, aki felmászott, és nekitámaszkodott a falnak, Louis pedig felkapott egy pólót, aztán az ágy szélén foglalt helyet, és lehajtotta a fejét. Nem tudta mi van vele, csak minél közelebb akart lenni Harryhez, de nem akart tolakodó lenni, sem azt nem akarta, hogy a göndör megutálja emiatt. Pedig egyszerűen csak szüksége volt rá.
-Gyere már ide!-szólalt meg mögötte kedvesen a fiú, mintha csak a fejébe látott volna, és szétnyitotta a háta mögé igazított takarót. Louis egy pillanatig habozott, de aztán odabújt hozzá, a vállára hajtotta a fejét, és beszívta a finom illatát, amit annyira megnyugtatónak talált. Harry mint egy szerető anyuka betakarta, és azzal együtt a fél karjával átölelte az új barátját, akit mindennél, és mindenkinél jobban féltett.
-Nagyon élethű álom volt...-szólalt meg halkan Louis.
-Tudom, nem kell hibáztatnod magad. Nem történt semmi.
-Csak megint leégettem magam, és mindenki látta... Minek kell bámulni? Én nem bírom ezt a sok embert magam körül, egyszerűen nem kapok levegőt.
-Először is, nem volt ebben semmi amivel beégtél volna, másodszor pedig nem kell tőlük félned, az emberek már csak ilyenek. Tudom, hogy ez most nem nyugtatott meg, de itt biztonságban vagy.
-Tudom, csak egyszerűen... vége lehetne már, de attól félek sose lesz. Ha meghaltak, miért kell velük álmodnom? Miért kínoznak még most is?
-Nem akarok felelőtlenül ígérgetni, ezért nem is fogok, de segítek mindenben, és akkor hátha sikerül túllépned... Megvédelek.
-Nem akarlak terhelni a nyomorult életemmel.
-Ez nekem nem teher... Vigyázni akarok rád.-simogatta meg a fejét, Louis pedig halványan elmosolyodott.
-Köszönöm, hogy itt vagy! Muszáj megkérdeznem, hogy, hogy értél ide ilyen gyorsan?
-Elég rosszul aludtam, a kiabálás pedig felvert, és mikor meghallottam a nevemet szinte rohantam. Éreztem, hogy ide kell jönnöm.
-Jól érezted... Harry?!
-Igen?
-Most itt maradsz velem?-kérdezte félve.
-Persze. És mindig is itt leszek neked.

Scars (part 2.)

-Érted már, hogy miről beszéltem?-kérdezte Harry a barátjától az orvosi szoba előtt ülve, és idegesen túrt a hajába.
-Azt hiszem, de nyugodj meg! Nem lesz semmi baja.
-Niall... legalább 3 órája alszik. Azt hittem, mire visszajövünk minden oké lesz.
-Elájult, de jó kezekben van, hidd már el.
-Tudom, de akkor is idegesít, hogy mi baja lett, az orvos nem mond semmit. Senki nem ájul el csak úgy ok nélkül...
-De miért aggódsz érte ennyire?
-Nem tudom.-fújtatott a göndör.-A múltkor mikor odamentem hozzá... Nem tudom, hogy igazából mit láttam, de olyan fura volt. Itt valami komolyabb dolog van a háttérben, mint gondolnánk.
-Mégis mi?
-Gőzöm nincs Niall, de gondolj bele! Véres volt a keze, szerinted mit csinálhatott? Meg akarta ölni magát? -kérdezte egészen elhalkulva.
-Ha meg akarta volna, akkor nem kötötte volna be, meg akkor minek mászkált volna a folyosón? Ne hülyéskedj már! Lehet, hogy csak baleset volt, végül is nem tudhatod, hogy mi miatt volt véres. Nem gondolod tán, hogy felvágta az ereit?!-nevetett fel kínjában a szöszi.
-Nem tudom mit kéne gondolnom... De ki fogom deríteni...
-Akkor hajrá! Viszont mindjárt 7 óra. Elhozzam a kajádat?-kérdezte Niall témát váltva mikor az órájára pillantott, de a göndör csak megrázta a fejét.
-Vagyis... Hozd el a Louisét! Ha felkel úgy is ennie kell.
-Ne mondd, hogy addig itt akarsz ülni!-hüledezett az idősebb fiú.
-Neked nem kell... Elleszek.-rántotta meg a vállát a göndör.
-Te tényleg megőrültél!-fordult meg a másik, és elindult a folyosón.
Hosszú percek teltek el, mire a szöszi visszatért egy szalvétába tekert sonkás szendviccsel, és letette a Harry mellett lévő kis asztalra.
-Ööö...Adam megkért, hogy segítsek neki valamiben.-szólalt meg halkan.-Nem tudom, hogy miben, csak...
-Menj nyugodtan, tényleg megleszek.-nézett fel rá a zöld szemű a szavába vágva.-Nem várom el, hogy itt maradj.
-De miért nem jössz inkább te is? Később megint visszajövünk.
-Nincs kedvem.-rendezte el egyszerűen.
-Jól van, te tudod. Akkor később benézek.-fordult meg, és megint elindult arra amerről érkezett. Még a folyosó végéről visszafordult, de a barátja csak a vele szemben lévő ajtót bámulta, szinte rezzenéstelenül, ezért csak megrázta a fejét, és tovább ment.
Fél órával később Harry, már alig várta, hogy kinyíljon a kórterem ajtaja, mikor végre megtörtént.
egy kopaszodó, magas, szemüveges, 45 év körüli férfi lépett ki rajta a papírjaiba mélyedve.
-Mr.Blount! Hogy van Louis?
-Jajj Harry.-kapta fel a fejét az orvos meglepetten.- Azt hittem elmentél Niallel, mert hallottam a hangját... Nos, Louis állapota már teljesen stabil. Orvosként nem mondhatok semmi konkrétat, de sok vért veszített, és majdnem kiszáradt, úgyhogy infúzión van. Bemehetsz hozzá, ha gondolod, szerintem nemsokára fel is ébred, csak arra kérlek, hogy majd szólj, mert akkor is meg kell vizsgálnom.
-Rendben.-mondta a göndör, és már szinte azonnal bent is volt a szobában.
Lassan közelítette meg az egyetlen ágyat, ami ott volt, mert nem tudta mire számítson. Több mint 3 hete volt Louis is az intézetben, de még sosem látta a teljes arcát, mindenféle takarás nélkül. Mondjuk nem is nagyon járt a közelében azon az egy napon kívül, mikor leült hozzá, de a fiún akkor is kapucni volt, most viszont nyugodtan szemügyre vehette.
 Sápadt bőrével szinte beleolvadt a hófehér ágyhuzatba, barna haja kissé kócosan borult a szemébe, amik alatt sötét karikák húzódtak, az arca pedig enyhén borostás, és beesett volt. A nyakán és a karjain régi sebhelyek nyomai voltak láthatók, amiket a rövid ujjú póló nem takart el, és az egyetlen dolog ami jelenleg életben tartotta, az a karjából kilógó infúziós cső volt. Harry szíve összeszorult a látványra, nem gondolta, hogy ennyire rossz a helyzet. A fiú meggyötörtnek látszott, de még így is volt benne valami különleges, ami vonzotta őt. Angyali volt, és ártatlan, amihez lehunyt szemei valamint egyenletes szuszogása csak még több bájt adtak hozzá. Nagyon sajnálta a fiút, és el sem tudta képzelni, hogy min mehetett keresztül, de abban már biztos volt, hogy segíteni akar neki.
-Pihenj nyugodtan Lou. Itt biztonságban vagy.-suttogta, majd közelebb húzott egy széket, és leült, úgy, hogy kényelmesen rálásson, és miközben a fiú arcát fürkészte, mélyen a gondolataiba merült.
 Éjfél is elmúlt, és Harry szemei már szinte maguktól letapadtak az álmosságtól, mikor kezdte feladni a reményt, hogy Louis reggel előtt felébred. Közben Mr.Blount már háromszor is volt bent megnézni, hogy minden rendben van e, és egyszer Niall is, akit elküldött kávéért, de most újra nagy szüksége lett volna egyre. Mikor rászánta magát, hogy elmegy az automatáig, Louis szemei megrezzentek. Harry feszülten figyelt, és visszaült a székébe.
 A fiú lassan kinyitotta kék szemeit, majd a lámpa erős fény miatt, szinte azonnal visszazárta, aztán lassan felemelte kezeit az arcához, hogy megdörzsölje azt. Ekkor tűnt fel neki valami. Kipattantak a szemei, és a karjához kapott, de megnyugodott, mikor rájött, hogy csak infúziós vezeték van a karjába kötve. De várjunk! Infúzió? Mi a fene történt itt már megint? A szíve elkezdett erősen kalapálni. Gyorsan körbenézett, hogy felmérje a terepet, de csak még jobban megijedt mikor a tekintete összetalálkozott az őt vizslató zöld szempárral.
-Hol vagyok?-kérdezte határozottan, de halkan és le sem vette a szemét a mellette ülő fiúról.
-Az orvosi szobában. Elájultál a folyosón, és behoztalak.-Louis agyát a hallottak alapján villám sebességgel öntötték el az emlékek. Az, hogy mit csinált, és miért csinálta. Lebukott volna? Felemelte a bal kezét és rémülten tapasztalta, hogy friss kötés van rajta. Gyorsabban kezdte venni a levegőt, és hirtelen közeledni kezdtek a falak. Igen, biztosan lebukott... Elbaszta ezt is. Hirtelen úgy érezte megérdemelte ami az eddigi életében vele történt, mert tényleg nem képes semmire. Képek villantak be előtte. Halott emberek, vér, az apja pisztollyal a kezében, a nevelőanyja vérfagyasztó mosolya, a kegyetlen büntetések, és még sok más, ami eddig hozzátartozott a mindennapjaihoz.
-Louis.-szólalt meg mellette Harry rémülten, de a hang megint távolinak tűnt.-Louis!-kiáltott egyet, és megragadta a vállát, mire a fiú erőteljesen ellökte a kezét, de lélekben nem teljesen ott járt, szinte nem is volt tudatában a mozdulatainak.-Héj, mi a baj? Mr.Blount!-kiáltotta az orvos nevét a göndör rémülten. Nem értette mi történhetett, ami csak így egyik pillanatról a másikra felzaklathatta.
-A gyógyszereim. Kell a gyógyszerem!-ismételgette Louis szinte fuldokolva, mikor berontott az ajtón az orvos a kiabálásra.
-Mi történt?-kérdezte, de már fel is mérte a helyzetet, és az ágyhoz rohant. Harry hátrébb lépett, hogy helyet adjon, és lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket.-Louis, nézz rám! Nézz rám!-mondta Mr.Blount határozottan.-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Nagy levegő, kifúj.... Utánozz engem! Gyerünk, csak rám figyelj! Még egyszer!-mondta, a fiú pedig kétségbeesetten követe az utasításokat, és lassan jobban lett, de még mindig sűrűn kapkodta a levegőt.-Harry, hozz egy pohár vizet!-adta a parancsot a doktor, aztán elsietett az ágytól és kinyitotta a kis üveges szekrényt a szoba másik oldalán. Rövid kotorászás után visszatért Louishoz, és felé nyújtott egy fehér tablettát.-Ezt vedd be! Ez egy erősebb nyugtató.-magyarázta, mert a fiú először nem mozdult.-Most néztem át az orvosi lapodat, ezt kaptad a kórházban is.-fejezte be a mondandóját, mire Louis lassan felé nyújtotta a kezét, aztán mikor megkapta a vizet is, lenyelte a bogyót, és visszadőlt az ágyra nagyokat sóhajtva.
-Jobban vagy?-kérdezte a férfi mire egy bizonytalan bólintás volt a válasz.-Rendben. Tudod mi történt?-kérdezte a doki, mire megint csak bólintott. Hogyne tudta volna... Megint pánikrohama volt, ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban, és ez cseppet sem töltötte el jó érzésekkel, ahogy nyilván senkit sem hasonló helyzetben.-Rendben, akkor nem volt újdonság, nem kell magyaráznom?! Most már megnyugodhatsz, nem lesz semmi baj. Bekötök egy másik üveg infúziót, aztán megvizsgállak, jó?! Mindjárt jövök.-mondta aztán elhagyta a szobát.
-Biztos minden rendben?-hajolt közelebb a göndör, de Louis elhúzódott.-Nem kell tartanod tőlem.-mondta meglepetten és felemelte a kezeit, miközben eltávolodott, hogy ne hozza Louist kellemetlen helyzetbe. Fogalma sem volt róla, hogy mit kéne csinálnia, vagy mit nem, főleg hogy ő is enyhén sokkos állapotban volt, ahogy az imént végignézte a másik rohamát.

-Mit akarsz tőlem?-suttogta Lou. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy az orvos egyedül hagyta őket.
-Én... aggódtam miattad. Miután behoztalak még órákig eszméletlen voltál. Szinte egész délután.-mondta Harry, de Louis agya egyből a mondat elején megakadt, és alig volt képes felfogni a szavakat. Aggódott érte? Még soha senki nem aggódott érte.-Sajnálom ha megijesztettelek, végképp nem állt szándékomban. A múltkor is csak meg akartalak ismerni.-a fiú agyáig lassan jutottak el a szavak, de a göndör türelmesen várt.-Senkinek nem jó egyedül lenni.-folytatta, de ez a mondat, Louist szíven ütötte, és meghalt benne az a kis remény is ami az előbb a gondolataiba kúszott.
-Akkor csak szánalomból vagy itt...-suttogta maga elé lemondóan, ami persze Harrynek esett rosszul.
-Nem! Én miattad vagyok itt.-mondta, és felállt, mire Louis megint összehúzta magát. A göndör végképp nem értette, hogy miért érzi magát ennyire fenyegetve, de nagyon fájt ezt látnia. Sokféle folytatás kikívánkozott volna belőle, de nem akarta megbántani Louist, ezért a legőszintébbnél maradt.-Tényleg szeretnék a barátod lenni.-szinte suttogta, és mielőtt Lou válaszolhatott volna már ki is lépett a szobából pont elmellőzve az orvost, a másik pedig bambán bámult utána. Louis nem igazán értette, hogy mi történik körülötte, és a göndör szavait is, mintha csak álmodta volna, de megszólalni nem mert. Pedig azon az egy kicsi szón múlt volna, a nevén, és a göndör azonnal visszafordult volna, de nem volt benne biztos, hogy igazán ezt akarja. Nem Harry volt az első ember, aki az utóbbi időben kedvesen szólt hozzá, de viszont az egyetlen, aki valóban megpróbált közeledni hozzá, barátkozni, és beszélgetni vele, hogy pozitívabb irányba terelje a gondolatait. Most vajon mindent elrontott?
Pár perccel később Mr.Blount már be is kötötte az új üveg infúziót, aztán hozzá fogott elvégezni pár alap vizsgálatot, amihez a fiú monoton követte az utasításokat.
-Nem szédülsz?-kérdezte a férfi, de Louis megint csak a fejét rázta.-Fejfájás, hányinger?
-Semmi, csak fáradt vagyok.-ez persze nem volt teljesen igaz, de mindennél jobban szeretett volna már végre megint egyedül maradni. Még mindig eléggé fenyegetve érezte magát, mert egyedül volt, gyenge volt, és csak egy vékony póló volt rajta, ami másnak nyáron alap darab, de ő úgy érezte túl keveset takar. Szégyellte a kinézetét, és minden mást is magán, ezért is ijedt meg annyira mikor rájött, hogy Harry végig ott volt amíg aludt, így aprólékosan megfigyelhette. Mégis ugyanúgy viselkedett vele...Nem nézett rá máshogy, nem fordult el tőle...-futott át az agyán a gondolat. A göndör tényleg ennyire komolyan gondolta volna, hogy a barátja akar lenni?
-És a kezed?-szakította ki férfi a gondolataiból, és lenézett az említett testrészére, neki pedig megint nagyobbat dobbant a szíve.-Nem fáj?-Tudta, hogy nem kerülheti el a témát, de azért remélte, hogy lesz ideje átgondolni, hogy mit is mondjon, mert az igazságot biztos nem akarta. Közelebb húzta magához a karját, és megrázta a fejét.-Nem akarsz róla beszélni?-egy újabb nemleges fejrázás.-Rendben, gondoltam. Akkor nem erőltetem, de jár ide kedden és csütörtökön egy nagyon jó pszichológus, aki régi jó barátom. Örülnék neki, ha majd meglátogatnád. Hidd el, hogy ha valaki, akkor ő tud segíteni.-sorolta, de Louis nem reagált. Eszében sem volt pszichológushoz menni, semmi szüksége nem volt arra, hogy még egy ember hazudjon neki, ezért ezt már végleg el is döntötte. Mr.Blunt még egy darabig várt a válaszra, aztán mikor rájött, hogy az nem fog érkezni, bólintott egyet magának, és megfordult.-Jó éjszakát!-nézett még vissza az ajtóból, és lekapcsolta a villanyt.
Louis felsóhajtott mikor az ajtó bezárult és egyedül maradt. Végre átjárta a testét a nyugalom, ahogy körbe vette a csend és a sötétség, de most mégsem volt olyan az érzés mint általában, és nem csak amiatt mert idegen helyen volt.

A plafont bámulva gyorsan ellepték az agyát a gondolatok. "Aggódtam érted",  "Biztos jól vagy?", "Meg akartalak ismerni.", "Miattad vagyok itt",  "A barátod akarok lenni"-visszhangoztak a fejében a mondatok körbe-körbe. Hihetetlenül jól estek neki a kedves szavak, amiket 16 éve nem hallott senkitől, ezért szerette volna elhitetni magával, hogy végre normális élete lehet, de nem nagyon sikerült neki... Még nem. Már egy halvány reménysugár látszott, de nem tudta, hogy szabad e a közelébe engednie Harryt, aki látszólag őszintén szeretné megismerni. Ő az a fiú, aki csak úgy egyik pillanatról a másikra becsöppent az életébe, megmentette, és figyelmes volt vele. Nem faggatta mint az orvosok, hanem csak ott próbált lenni mellette, hogy ne érezze magát egyedül. Louis, bár nem tudott róla semmit a nevén kívül, mégis úgy érezte, hogy benne végre megbízhat, és a megérzései általában jók voltak.
Ez a pillanat volt az, amikor Louis, évek óta most először nem csak magát féltette valakitől, hanem valakit, ez esetben Harryt magától. Megint elbizonytalanodott. Miért kéne bárkinek is egy depis barát, aki képes a hülyeségeivel saját magát kórházba juttatni, akit folyamatosan különféle rohamok kínoznak, aki már nem tud önfeledten nevetni, akit belül teljesen megöltek? Harryt biztosan csak a kíváncsisága hajtja, mert most még érdekesnek találja a magába zárkózott, titokzatos új srácot, de ha megismerné, hamar megunná, mert rájönne, hogy ez nem csak átmeneti, ezért nyűggé és teherré válna. Harry is befordulna, mássá válna ha őt hallgatná, és látná nap mint nap, vagy otthagyná a francba újabb sebet ejtve ezzel a lelkén, olyat, amit már biztosan nem élne túl, és talán ezért nem is akar senkit a saját közelébe engedni.
 Mondjuk ebből még "jól" is kijöhetne. Sokszor megfordult már a fejében az öngyilkosság, de sosem volt elég erős, hogy megtegye, hiába állt  percekig késsel, gyógyszerekkel, esetleg kötéllel a kezében, vagy egy híd tetején, éjszaka, egymagában mikor a friss szél a hajába kapott. De talán pont csak ez a kis löket kellene, hogy átbillenjen, és végre "szabad" lehetne. Nem lennének problémák, újabb csalódások, se erőszakos emberek körülötte, vagy a kínzó rémálmok. Csak csend és nyugalom a megkínzott lelkének, ami így végre hazatalálhatna. Nem hiányozna senkinek, talán észre se vennék, nem keresnék.....
A torkát már megint a sírás fojtogatta és mivel egyedül volt, nyugodtan útjára engedte a könnyeit. Rájött, hogy Harryvel sehogy sem veszíthet. Vagy szerez vele egy barátot, aki hajlandó elviselni őt úgy ahogy van, és megérti, megvigasztalja a rosszabb, kilátástalanabb napokon, vagy végre megkapja az utolsó lökést, hogy véget tudjon vetni a szánalmas életének. De mi rá a garancia, hogy a fiú holnap, holnapután, vagy bármikor eljön még hozzá, vagy keresi a társaságát? Mi van, ha csak udvariasságból, és illemből mentette meg az eséstől, hozta be ide, aztán megbizonyosodott róla, hogy túléli, és az ajtóval együtt az életéből is nyugodtan kisétált, épp olyan gyorsan, ahogyan be?

Aznap este Harry sem tudott egykönnyen elaludni. Ahányszor lehunyta a szemét, hol Louis nyugodt, békésen alvó arcát látta maga előtt, hol azt a kétségbeesett kék szempárt, ami a lelkéig hatolt ahányszor csak ránézett. Hogy lehet valakit ennyire tönkretenni? Minek kell ahhoz történnie, hogy valaki így beforduljon, és mindenkitől tartson? Harry el sem tudta képzelni, pedig tényleg nagyon kíváncsi volt rá, hogy min mehetett keresztül szegény fiú, és hogy mi lehetett az ami miatt így egyik pillanatról a másikra bepánikolt. Nem szívesen hagyta az orvosiban egyedül Louist, de miután az megkapta a nyugtatót, és a feje fáradtan hullott vissza a párnára, úgy gondolta jobb lesz ha hagyja pihenni, ráadásul nem akarta frusztrálni a jelenlétével, mert tudta, hogy akkor nem aludna nyugodtan. Így hátha a nyugtató segít neki, hogy egy kicsit kipihenje magát.
Minden áron segíteni szeretett volna neki, és a jelenet után már biztosan el is határozta, hogy mindent meg fog tenni a fiú javulásának érdekében, még ha ez nehezebb is lesz, mint amilyennek először látszott.
Nagyot sóhajtott, és megpróbált végre elaludni, de az agya nem volt hajlandó leállni. Rosszabbnál rosszabb lehetőségeket vetített elé, hogy Louis vajon miért lett ilyen. Rettenetes érzés volt ez a fajta tudatlanság, ami felért a sötétben tapogatózással, mert amíg nem tudott semmit, addig nem tudott miben segíteni sem, már pedig amíg nem fér a fiú bizalmába, addig az biztos nem fog elárulni neki semmit. Vagy talán soha... Patthelyzet.
Harry felült és megdörzsölte a szemeit. Felvette a telefonját az éjjeliszekrényről, és miután az oldalán megnyomta a gombot, az vakító fénnyel töltötte be a sötét szobát. Hajnali 04:29 volt.
-Baszd meg!-nyögött fel panaszosan a másik ágyon fekvő szöszi.-Mondtam már, hogy vedd lejjebb rajta a fényt, vagy ne tartsd felém.
-Bocs....-kapott észbe Harry, és gyorsan megnyomta még egyszer, hogy lezárjon.-Nem akartalak felébreszteni.
-Már mindegy... Mi van Louis-val?-érdeklődött, és az oldalára fordulva feltámaszkodott a könyökére, miközben megdörzsölte a szemeit.
-Kb másfél órája felébredt, de szerintem azóta már megint alszik.
-Olyan hamar vissza is aludt?
-Igen, kapott egy erős nyugtatót.
-Azt minek?
-Mikor felébredt, szinte azonnal... nem is tudom... Mr.Blount azt mondta pánikrohama volt, pedig nem történt semmi ijesztő, vagy sokkoló. Alig kapott levegőt, a tekintete homályos lett, és alig volt tudatában annak amit csinál, de a doki fel volt készülve, és szerintem Louisnak se első alkalom volt, így annyira nem ijedt meg. Abból gondolom, hogy tudta, mit kell csinálnia, de kellett neki a segítség... én meg... lesokkoltam. Ha Mr.Blount nem hallott volna meg, akkor nem is tudom mi történhetett volna.-mesélte a göndör, és újra összeszorult a szíve, ahogy az agyába kúsztak az emlékképek.
-Komolyan?
-Nem, baszd meg... Ez itt a kész átverés show! Meglepetés!
-Jól van, nyugi. Neked se ártana egy nyugattó, nem kell ennyire kiakadni. Először is te keltettél fel hajnali ötkor, vagy még annyi sincs, úgyhogy viseld el, hogy lassan forog az agyam. Erre meg... nem tudom, hogy mit kéne mondanom.
-Már én se... És bocsánat.-sóhajtotta Harry.-Megkérdezte, hogy mit akarok tőle, de mikor őszintén elmondtam, szerintem nem hitt nekem. Eljöttem, hogy nyugodtan átgondolhassa, és tudjon pihenni, de most nem tudom, hogy mit csináljak.
-Most semmit, mert alvásra neked is épp olyan szükséged van, mint bárki másnak, de holnap mindenképp menj le hozzá, és legyél vele.
-Szerinted az segít? Úgy értem, nem akarom magam "ráerőszakolni". Szeretném ha minél előbb bízna bennem, vagy legalább csak ne tartson tőlem, és pont ezért elég teret is akarok neki hagyni, nehogy félreértelmezzen valamit.
-Énszerintem ha nem faggatod, csak hagyod, hogy szépen lassan magától oldódjon fel, akkor nem lesz semmi gond. Csak érezze hogy mellette állsz, meg ilyenek.
-Mikor lettél te ilyen bölcs?-kérdezett vissza Harry témát váltva, és egy kicsit elmosolyodott.
-Amikor a legjobb barátom megőrült.-válaszolta könnyedén a szöszi, és hozzávágott egy párnát a göndörhöz, amitől az drámaian elterült az ágyon.

Másnap, amint Niall elment egy barátjával a városba, Harry első első útja az orvosi szobába vezetett. Körülbelül kettő óra volt, tehát az ebédet épp most hordták ki a betegeknek. A göndör megállt egy pillanatra az ajtó előtt, és a kezét a kilincsre tette, de nem mozdult meg. Louis valószínűleg ebédel. Várjon egy kicsit, míg feltehetően befejezi, vagy csak egyszerűen nyisson be, és lesz ami lesz? De mit is mondjon neki a tegnapiak után?
Végül nem volt ideje sokáig hezitálni, mert a kilincs lenyomódott, és az ajtó kinyílt, kisebb szívrohamot hozva Harryre, és az épp kilépni készülő orvosra egyaránt.
-Jajj, Harry! De megijesztettél...-tette a kezét a mellkasára Mr.Blount, és elmosolyodott, miközben kisétált a folyosóra.-Mi járatban vagy erre felé?-kérdezte, mintha nem lenne nyilvánvaló, ugyanis abban a szobában csak Louis volt.
-Jó napot!-tért észhez lassan a fiú is.-Ööö... Louishoz jöttem. Hogy van most?
-Teljesen rendben, bár sejtéseim szerint nem valami sokat aludt az éjjel, és enni sem nagyon akar... Nem tudom mi lesz így, mert nem maradhat élete végéig infúzión.-sóhajtott a férfi, Harrynek pedig összeszorult a gyomra a hallottakra.
-Bemehetek hozzá?-kérdezte halkan.
-Persze.-állt arrébb Mr.Blount, de mikor Harry el akarta mellőzni, az orvos elkapta a karját, és visszahúzta, a résnyire nyitott szobaajtót pedig teljesen bezárta.
-Harry! Mondanom kell valamit... Nagyon szép tőled, hogy ennyire aggódsz érte, és megpróbálsz vigyázni rá.-mondta halkan, és közelebb hajolt a fiúhoz. A göndör nem értette, hogy mit akar ezzel, ezért értetlenül bólintott, és remélte, hogy lesz folytatás. A doktor gyorsan szétnézett a folyosón, és miután megbizonyosodott róla, hogy üres, halkan, szinte alig hallhatóan folytatta.-Louisnak nagyon nagy szüksége van most a támogatásra. Orvosként semmi ilyesmi információt nem adhatnék ki, de mivel látom, hogy nagyon a szíveden viseled a sorsát, jobb ha tudod ezt is. Igaz megbízhatok benned?-kérdezte, mire Harry óvatosan bólintott, mert el sem tudta képzelni, hogy mit fog most hallani.
-Nos, az a helyzet, hogy mikor megkaptuk Louis papírjait, többek között én is átolvashattam mindet, nem csak az orvosi részt. Rendőrségi nyilatkozatok fénymásolatára, és hasonlókra gondolok, valamint egy kicsit jobban utána is néztem a dolgoknak. Hogy is kezdjem? Szóval, szerintem te okos fiú vagy, és már magadtól is rájöhettél, de inkább elmondom én is, hogy Louist... kiskora óta bántalmazták.-bökte ki, ami a fiút enyhén sokkolta, mert ugyan számított erre a válaszra, és elég nyilvánvaló is volt, de mégis szörnyű volt szembesülni vele, hogy tényleg ez történt.-De ne csak arra gondolj, hogy néha-néha megverték... Nagyon durva emberek voltak a szülei. Harry, figyelj rám! Amit most mondok az nagyon bizalmas! Értetted?-kérdezte, a fiú pedig határozottan bólintott.-Az édesapja meghalt aznap, mikor Louis a kórházba került, a nevelőanyját pedig letartóztatták, de Louis úgy tudja, hogy ő sem élte túl, és ez jó lenne ha így is maradna, mert az ő érdekét szolgálja. Először én is alig akartam elhinni, de nem az a nő volt az egyetlen aki azon a napon börtönbe került. Egy csomó emberüket letartóztatták, és a kihallgatásokon derült ki, hogy volt egy titkos "vállalkozásuk." Mind bérgyilkosok voltak, és egyazon szervezethez tartoztak, így rengeteg elveszettnek hitt hulla került elő különböző évekből. Mindegyiket brutálisan megkínozták a haláluk előtt, és sokukon nemi erőszak nyomait is felfedezték. Szóval...
-Úgy érti....?-nyelt nagyot Harry, és alig tudott megszólalni, de ha már így alakult mindent tudni akart.
-Igen... Nem kizárt, hogy Louis is átélt ilyesmit, valamint, hogy első sorból nézhetett végig elég komoly gyilkosságokat, amiket még egy felnőttnek is nehéz, vagy szinte lehetetlen feldolgoznia, nem egy kisgyereknek, aki majdnem minden nap részese volt 16 éven keresztül. Kitudja miket kényszerítettek rá...
-Ez rettenetes....-suttogta maga elé a göndör teljesen lesápadva, és remegett mindene. Nagyon sokszor elképzelte már, hogy mi történhetett, de erre nem talált szavakat. Remélte, hogy csak álmodik.
-Az. Valószínűleg azért fél ennyire mindenkitől, mert többen is bántották, lehet még olyanok is, akiket se előtte, se utána nem látott többet, de ez mind csak feltételezés. Orvosi szemmel így látom, mert valamennyire konyítok a pszichológiához is, de csak egy kicsit. Ha így volt, akkor tényleg nagyon nagy szüksége van végre egy biztos pontra, akiben megbízhat, mert az is csoda, hogy még életben van. Azért mertem ezt elmondani neked, mert te egy nagyon okos, és érett fiú vagy, valamint látom, hogy komolyan érdekel Louis jólléte. Ezzel, hogy ezt most elmondtam, a munkámat tettem kockára, és így jóformán az egész eddigi életemet is, de tudnod kellett. Ígérd meg, hogy még neki sem mondod el, hogy miről beszéltünk! Tudom, hogy ez most nagyon nehéz lesz, de ne is sejtse, hogy bármit is tudsz róla, és senki más se! Rendben?
-Lakat a számon!
-Rendben van.-húzta ki magát a férfi, és egy apró bólintás után távozni készült, de most Harry állította meg.
-Mr.Blount!-szólt utána, mire az megfordult.-Köszönöm!-csak ennyit tudott kinyögni, a férfi pedig halványan elmosolyodott, aztán integetett, és befordult az egyik folyosóra.
Harry még pár percig állt a folyosó közepén, megpróbálva összeszedni a gondolatait, ami nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogy először gondolta. Így már kezdett világossá válni számára hogy Louis miért reagált úgy bizonyos dolgokra, ahogy, és rájött, hogy az a fiú akit mindenki első perctől kezdve lenézett, és kinevetett azért mert ennyire különbözött és elzárkózott, valójában nem csak egy depressziós kisfiú aki a szüleit gyászolja, mint ahogy sokan gondolták, hanem épp ellenkezőleg.
Egy igazi harcos.